Fonyódi fogasok

Fonyódi fogasok

Jócskán túl a negyedik X-en nyomasztó teherként ült a vállamon az a tény, hogy ezek a nemes vadak rendre kerültek! Szerettem volna megszabadulni tőle, de nem találtam meg a megfelelő sellőt, akarom mondani süllőt. Többször udvaroltam nekik, de ők faképnél hagytak! Nyilván a pontyok és az amurok biztatták fel őket. Már teljesen lemondtam róluk, mígnem október végén megtört a jég! Elvesztettem süllőszüzességemet! Lássátok ti is a csodát!

Fogtam már többféle halat mindenféle méretben - még ha nem is vagyok szerencsés a halfogásban, azért a sok vízparton töltött idő nem múlhat el mindig eredménytelenül. Volt azonban egy halfaj, amit sosem sikerült önállóan horogra csalnom, s ez a süllő. Voltak próbálkozásaim, amikor bojlizás közben egy csalikeszeget behúztam a mélybe, amin a süllő addig hevert csendesen, míg a csajom egy óvatlan pillanatban bevágott neki, kifárasztotta, ezáltal az ő hala lett. Vagy amikor a Szelidi-tavon felcsaliztam a botjaimat kukoricával és arra süllő jött, csak szintén nem én vágtam be neki, nem én fárasztottam ki, nem én tetszelegtem vele. De volt, amikor szándékosan élő vagy taposott hallal, halszelettel próbálkoztam csapdába ejteni őkelmét, de hiába hittem minden óvatos mozdításra, hogy „na, ez süllő lesz!”, nem sikerült közelebbi kapcsolatba kerülnünk!

A Balaton ősszel

Az idén nyáron, mikor jöttünk haza Gyékényesről, bementünk meglátogatni Willy(éke)t, aki felhívta a figyelmemet, hogy ki ne hagyjam az őszi süllőzést náluk! Akkor csak mosolyogtam, mondván, én meg a süllők?! De aztán október elejének egy reggelén annyira elkapott a hév, hogy egész nap csak ezen járt az eszem, balatoni slágereket hallgattam, süllőfogásokról szóló cikkeket olvasgattam. Szóval, elkapott a gépszíj…

Egy szívet melengető hűvös reggeli kép

Gyorsan egyeztettem Willyvel, majd a családommal is… október végén megyünk a Balatonra, süllőzni!

A fonyódi csónakkikötő már várt bennünket

Türelmetlenül vártam a napot, miközben az eső türelmesen esett, napokig, aztán lehűlést jósolgattak. Mi lesz itt? Most meg az időjárás fogja ellehetetleníteni a küldetésem? „Engem nem érdekel, megyünk!”, adtam ki a parancsot. Családomat ismét sikerült elkábítanom, hogy fűtött nyaralóba, teljes komfort mellett fogják eltölteni a hét hátralévő napjait. Hitték is, meg nem is… szerencsémre Willy, pontosabban neje, Margó kihúzott a csávából, mert mire odaértünk, a bérelt nyaralóban már javában duruzsolt a kellemes meleget árasztó kandalló.

Jólesett ez a meleg fogadtatás, ami nem merült ki a hőmérsékletben, mert Willyék nem tudnak „csak úgy” vendéget fogadni: terülj, terülj asztalkám - étel, ital fulladásig -, kellemes sztorizgatás és harsány nevetések jellemeznek egy-egy ilyen találkát náluk!

Felszerelés egy(kéz)ben, mehetünk!

Most is így volt, ám, mivel a szűztelenítésre rendelkezésünkre álló idő korlátozott volt, azt a keveset nem értünk rá elfecsérelni. Első este - mellesleg cudar hidegben, metsző szélben - nekivágtunk egy kis tesztelésnek a móló előtti részen, csónakkal. Készültünk pontyra is és süllőre is. Egy ilyen szerelék, egy olyan… viszont egyiket sem kellett koptatnunk! Előnye annyi volt, hogy máris elmúlt egy nap, ahogy szokott rendszerint, hal nélkül. Nagyon fáztam, de nem mertem mondani. Zsolti miattunk szervezte át a programját, a napjait, akkor hogy is vehetném a bátorságot arra, hogy panaszkodjak?! Azért kiérve a partra mégsem rejtettem véka alá, hogy bár a Balaton ősszel még szebb, sokkal nyugodtabb, de nekem befagyott a… befagynivalóm!

Húzzunk bele, mindjárt sötétedik és még semmi se volt!
Bár látvány szép volt, a levegő hideg!

Másnap hajnalra a keszthelyi kikötőbe voltunk hivatalosan Nenóhoz egy - végre talán eredményes - süllőzésre. Neki addig jött a hal, de persze ez relatív, már az is jónak számít, hogy egyáltalán tudnak néha párat fogni! Na, ez az intenzitás erősen alábbhagyott, ahogy a halak megneszelték közeledtemet! Mindegy, nem adom fel, egyszer úgyis fogattatok magammal ott is süllőt…

A keszthelyi süllőkommandó

Hajnalban, morcos hidegben találkoztunk a mólón Nenóval. Ő már mindent előkészített: fagyasztott küsz, szerelékek, sztorik, sztárok, minden megvolt! Kellemes pár órát töltöttünk ismét vele egy társaságban, ritkán sírtunk, akkor is csak a röhögéstől. Mikor világosodott, (horgász)életemben oly ritka pillanat következett el, nekifogtam pergetni! Alapon annyi közöm van ehhez a technikához, mint üveggolyónak a fakockához, de reménykedtem, hátha ma sikerül, csak nekem, csak most, csak itt! Húztam-vontam, tekertem, rángattam, türelemmel, a nélkül… semmi!

Visszatérve a mólóra visszadobtam a fagyasztott halas szerelékemet, mire Willy vitte el „kedvenc” pergető motyómat, amihez előző nap útközben vettem ilyen plasztik förmedvényeket, amik semmire se hasonlítottak, de mindenki azt képzeli, hogy a halakat majd emlékeztetni fogja valamire, ami ehető! Szóval Willy pergetett… biztosan ért hozzá, hiszen versenyeket nyertek ebben a kategóriában, nem vitathatom, de most előjött benne a vadászösztön is, mert kisvártatva segítséget kért, ugyanis fogott valamit. Mint kiderült, a szákot nem kellett bevizeznünk, mivel mókusra ment és a fán akasztott… bocs, Zsolti, nem hagyhattam ki!

Mókusfácánra se volt így jó

Mondanom sem kell, ez a keszthelyi pecatúra sem hozta meg a várva várt eredményt, még mindig „süllőszűz” és keszthelyi „halszűz” maradtam. Nenónak üzenem, hogy nagy köszönet és hála a rendszeres támogatáshoz, amivel segíti bénaságom felszámolását, de még mindig nem adtam fel, jövök jövőre is!

Hattyút furcsa testhelyzetben, ő is elvesztett valamit… az egyensúlyát!

Keszthelyről visszafele jövet Zsoltival „kitaláltuk”, hogy nem sokat késlekedhetünk, az időjárás (a maga +1, +2 Celsius-fokával) most a legalkalmasabb a süllőzésre! Nosza, egy kis meleg tea, pár szendvics és irány a csónak! Hideg, de valóban kellemesen napos idő kerekedett addigra. Zsoltival megkerestük a „legsüllőgyanúsabb” helyet ebben a nagy tengerben. Hogy mi alapján kell ilyet keresni, ne kérdezzétek, én semmit sem értettem, csak okosan helyeseltem!

Állítólag itt vannak a süllők!?

Hamar bevetettük a négy botunkat, egyiket élőhallal, másikat taposottal. Kérdeztem Willyt, miután mind a négy bot az ő tulajdona, ő szerelte fel, hogy melyik lesz az enyém? „Amelyiken kapás lesz, öregem, az lesz a tied!” „Így könnyű!”, mondtam halkan, bár el sem tudtam képzelni, hogy én itt halat fogok fogni! Aztán némi csend után finom kapások jelei mutatkoztak több boton is. Letépett kishal, megcincált taposott hal borzolta a kedélyeinket. Én is megpróbáltam szerelni, csalizni és bevetni a „botjaimmal”, hátha a közeledő sikeremnek részese is lehetek! És ekkor megtörtént, megtört a jég, illetve a csend: komoly kapással jelentkezett be egy hal, amit azonnal lereagáltam („mint egy vérprofi, aki nem először csinálja”, mondta Zsolti), végig kontaktusban maradtam a halammal, mind a tizenöt méteren, ahonnan kitekertem őkelmét. Egy sudár, gyönyörű, bár nem nagy, de elsőnek mindenképpen páratlan szépségű süllőt sikerült a merítőbe irányítanom! Tiéd lett hát, amit neked tartogattam!

Nekem ő volt az első

Jókor jött ez a süllő, mert ismét embertelenül kezdtem fázni és elgémberedni a több órás csónakban ücsörgéstől. A kapitány kiadta az ukázt, irány a part feltöltődni, aztán majd kitaláljuk, mi legyen velünk! Kifelé jövet Willy folyton pontyfordulások csalhatatlan jeleit mutogatta, amit én - utólag bevallom - egyáltalán nem láttam abban a szeles, hullámzó Balatonban. „Nézd, ott fordult a nádnál, hú most amott mekkorát fordult… azt a mindenit, az meg itt bukott alá!” Én ezekből semmit sem vettem észre, de bízva Zsolti „szakértelmében”, egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy mozog a ponty. Nosza, még azonmód bekevertem egy vödörnyi (Zadravec kagylós) bojlit, (Top Mix aszalt szilvás) pelletet, csemegekukoricát, jócskán meglocsolva CSL-lel és ráfordíttattam a kapitányt a hajójával arra a helyre, ahol a legtöbb fordulást észlelte. Jól megszórtam egy kb. 10 méteres sávban a partról is (nem egyszerűen) megdobható távolságban lévő helyet. Aztán kikötöttünk, felmelegedtünk, megebédeltünk, mert még sötétedés előtt rá akartunk próbálni a móló végéről az etetésünkre.

Ízes, színes etetés
Willy feederezik, ritka pillanat!

Nőmet is sikerült rábeszélnem, hogy tegyen próbát, persze a kedvenc pickerével. Azon mondjuk, elgondolkoztam, hogy azt a kb. 50-60 métert hogyan fogja megdobni vele, de a sötétben - gondoltam - már nincs jelentősége a távolságnak, ahova esik, ott puffan (pontosabban csobban), és majd odafáradnak a pontyok, ha érdekli őket a csalink! Nos, fél hétkor már javában sötétedett akkortájt, mire kiértünk. Előtte bedurrantottam egy kiló pelletes feketét, tettem bele főtt magokat és csalinak vittem ki Haldós Mandula Bomba kukoricát, gilisztát és csontit. Persze, volt nálam mindenféle hybrid, finom, oldódó pellet is, de akkor és ott nem volt bennem annyi energia, hogy nekiálljak „bonyolult” szerelékeket szerelgetni!

Csajom volt a leggyorsabb, ő már küldte is befelé a cájgját. Kérdeztem, mi szerint tájékozódott ebben a sötétedős környezetben, mondja, a szemközti parton nézte ki azt a világítást… mondom, „Hűha, hát a badacsonyi oldalon mondjuk, csak úgy félezer fény világít, melyik a tied, nem lesz ebből baj?!”… Mi Zsoltival kényelmesen előkészülve, ismerve a jó helyet médium és heavy feedereinket vetettük be.

Csajom kisvártatva jelezte, hogy kapása van, ezt már el sem akartam hinni - még hogy neki, aki azt se látta, hova etettünk, ezen a pelenka boton, amit egy tenyeres keszeg is colstokként hajthat össze?! De, pedig igen, hamarosan keszegekkel bővült a terítéke, nem is eggyel, nem is kicsikkel.

Andi esete a pickerrel fogott balatoni keszegekkel

De ez még mind semmi! Pár perc múlva - megalázva bennünket, profi pontyfogókat - egy nagyon szép, egészséges pontyot fárasztott ki, majd a fotózás után összepakolt és „bocs fiúk, de kezdődik a megasztáros műsorom a tévében, mennem kell befelé!” tényközléssel faképnél hagyott bennünket.

A megasztáros ponty

Mi tényleg „fa” képpel néztünk utána és egymásra: ez tényleg igaz? Jó magyar pecás szokás szerint azonnal átálltunk az általa használt mandulás kukorica + giliszta kombinációra. És láss csodát, onnantól fogva - szinte - megállás nélkül fogtuk a kisebb-nagyobb pontyokat, szám szerint tizenkettőt. Willy szerint ezek nagyja telepített lehet(ett), de mit érdekelt ez ott, akkor, máshol még a telepítettet sem szoktam kifogni!

Az esti etetőnk
A bevált csalik

A kisebbeket azonnal visszatettük, ahogy lefotóztuk, a nagyobbakból megtartottunk 6 darabot reggelre, hogy lefotózzuk őket, majd a legkívánatosabból főzzünk valami finomságot. A sors azonban furcsa fintorát mutatta felénk, mert reggelre Willy sok csodát látott pontyzsákja varrás mentén repedt, a pontyok pedig ismét telepítésre kerültek, így kettő darab maradt csak meg, amiket viszont feláldoztunk haléhségünk oltárán!

Aztán én jöttem…
… majd Willy…
… sőt volt, hogy egyszerre is tudtunk fényképezkedni!
Aztán Willy még rám tromfolt! Hiába, ő helyi…

Bocsáss meg, kedves olvasó, ha elkalandozni látsz az irományom alaptémájától, a balatoni süllőktől, de megrészegülve a szüzességem elvesztésétől és a pontyáradattól ekkor már öntelten bámultam a magyar tengert: megadta nekem, ami nekem - állítólag - járt! De kalandozzunk csak vissza, vagy stílszerűen szólva evezzünk, hajózzunk vissza a süllők háza tájára! A következő napra Willy - ismeretsége révén - olyan programot szervezett nekem, amit exkluzivitása miatt soha nem fogok elfelejteni. Egy ismerőse hajóján vettük célba a Balaton fogasait. Kicsit féltem, mert víziszonyom óriási méretű, de a vágy, hogy végre kipróbálhassak egy ilyen pecát is, felülkerekedett ezen az iszonyatos iszonyon!

Ezektől a hullámoktól nem éreztem magam nagyon jól
Kapaszkodtam is mindenbe, bőszen!

Nem fárasztanék senkit technikai részletekkel, hiszen én sem értettem meg, így aztán hogy adhatnám tovább, ezért csak annyit, hogy egy belmotoros hajóval - a kikötőből motor segítségével kihajózva, beljebb már a vitorlába kapaszkodó szél erejével - közelítettük meg a kiszemelt helyet. Kellett a GPS segítsége és persze a medret vizslató radaré is. Kapitányunk, Feri hozzáértését jellemzi, hogy rutinos rókaként és a hét tengert megjárt hajósként többnyire nem a műszerekre, hanem látására, megérzésére hagyatkozva jelölte ki a célpontokat. Sajnos olyan viharos szélben hajóztunk, ami egyszerre több irányból is fújt, ezért nem volt erőm túlságosan odafigyelni a részletekre, jobbára csak csimpaszkodtam. Többszöri kikötés után végre elhangzott a varázsszó: „ez itt jó helynek tűnik, mehetnek be a szerelékek!”.

Itt meg ez a „tuti” hely, szerintük!

Itt kicsit kitérnék egy - számomra legalábbis - fontos dologra. Előre jeleztem, hogy nem szeretnék olyan dologban részt venni, ami a horgászatban alkalmazott előírásoknak és az én erkölcsi morálomnak ellentmondana! Csak szabályosan! Annyi rosszat hallani arról, hogy miként lopják, rabolják a vizeket - a Balatont is -, nem szeretném ezek táborát még ismerni sem, nemhogy még részt is venni hasonló törvénytelenségekben. Tapasztalataim hamar meggyőztek, hogy jó helyen vagyok, itt nem lesz pottyantós, szpájderes, hálós és egyéb galád halrablás, nem kell kellemetlen élményekkel hazatérnem! Annyit még leírnék, hogy végképp kellemes meglepetésként ért, hogy a halőrök motorcsónakkal jöttek ellenőrizni a hajósokat, ami szerintem nagyon helyes dolog, ismerve némelyik horgász nem épp törvényes hozzáállását! Az már nem mellékes, sajnos, hogy kifelé menet belegabalyodtak valaki ottfelejtett hálójába… hosszú ideig próbálták kiszabadítani a hajócsavarról. Minden elismerésem az övéké, kívánom nekik, hogy egyre kevesebb hasonló gondjuk legyen és legyen végre rend!

A „tengerészek” megmutatták, hogy is kell ezt itt csinálni!

Nos, hamarjában végighallgattuk a kapitány segítő szavait, amik engem meggyőztek, így nagy kapaszkodás közepette bevetettük szerelékeinket az általunk jónak vélt helyekre. Feri mosolyogva vette tudomásul, hogy végül nem teljesen oda és azt tettük, amivel szerinte itt sikeresek lehetünk, de akkor még nem szólt bele. Sőt, szerinte a tuti csali a fagyasztott gardából kivágott halszelet! Én elhiszek mindent… ha akarok! Nem mennék bele hosszasan a részletekbe, elég legyen annyi, hogy a következő két órában többször szedték fel a horgonyokat és hagytuk a süket helyet el egy másik reményteli miatt. Végül vagy 3-4 kikötés után álltunk meg a később eredményt produkáló helyszínen.

Aztán nekem is bejött az élet!
Mit bejött? Futott a szekér!

Ismét tisztáztuk Willyvel, hogy melyik lesz az én botom, persze megint az(ok), amelyiken kapás lesz! Ezt aztán átvették a vendéglátóink is, így „Vendég, kapás van!” felszólítással ugrattak állandóan az éppen akcióban lévő bothoz! És volt is akció, már nem a szüzességem elvesztése volt a téma, hanem valóságos prosti voltam, ami a süllőfárasztást, fogást illette!

Kissé már öntelten
Naplemente süllővel

Kis idő után meguntam az ugratást és a fokozódó hullámzás elől a kabinba „menekültem”. Ott aztán ízelítőt kaphattam a tengeribetegségből. A szemközti fal néha másfél métereket mozdult ellentétesen az én oldalammal… kezdtem szédülni! Aztán jött a sötétedés, akkor már kezdtem komolyan aggódni magam miatt, de mit lehet ilyenkor tenni? Jött még pár szebb süllő, ami megrészegített… nehéz abbahagyni, még ha az emberben vannak is félelmek a körülmények miatt!

Persze Zsolti sem tétlenkedett
Neki is járt, ami jött

Mindenesetre Feri jobbnak látta befejezni a vízi balettet és irányba vette a kikötőt, első a biztonság! Megnyugvással vettem tudomásul a parton, hogy a beton már nem hullámzik a lábam alatt, bár órákig igyekeztem minden mozgást ellensúlyozni, olyan voltam, mint egy részeg tengerész!

Gyerünk most már hazafelé! De azért az „utat” is nézzétek! Az új kapitány magabiztos…

Fárasztó nap után jólesett a kandalló melegétől, a finom vacsorától és egy pohárka Zsákovics-féle bortól - amit a nap sikereire fogyasztottunk el - elpilledve hátradőlni és felidézni az itthon maradottaknak a friss emlékeket!

Másnapra már nem terveztünk nagy programot, Zsolti egy délelőtti „kockatavas” csukapergetést intézett el, aminek az lett a következménye, hogy én is mókusfácánra vadásztam a part menti fűzfán. Az erős szélben nem volt egyszerű stabilnak maradni és még hajigálni is ezeket a színes gumikat. Nem is erőltettük tovább, beláttuk, annyira már nem lehet szerencsénk ezekben a napokban, hogy süllők, pontyok után majd még csukákból is jól összefogjuk magunkat!

A Bugaszegi-tó, ahol a nagy csukák élnek

Visszatértünk a Balaton-parti nyaralóba, ahol hamarosan elkészült egy búcsúebéd - miből másból, halból. A Willy-féle halászlé és a Margó-féle süllőfilé után mi is hazatértünk alföldi kisvárosunkba és még sokáig emlékezni fogunk, fogok erre a hétre, amin elvesztettem a szüzességem…

Egy kondér Willy-féle halászlé
A fenséges Margó-féle süllőfilé

Köszönöm, Szári család, köszönöm Balaton!

Írta: Jeszy
Fotók: Szári Zsolt, Jeszy

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: