Legyezés az Alsó-Tiszán - ahogy én csinálom

Legyezés az Alsó-Tiszán - ahogy én csinálom

Az Alsó-Tisza vidéke térben, jellegében és halfaunájában is távol esik attól, amit klasszikus legyes víznek tartanak, ámde itt sem kell lemondanunk a műlegyes horgászat szépségeiről. A bokrokkal benőtt parton ugyan alig találunk legyes dobásra alkalmas szakaszt, és a hagyományos gázlócsizmás megközelítésnek is kevés tere van, de ha a melles csizmát csónakra cseréljük, megnyílnak a mélység miatt nem gázolható és a partról elérhetetlen részek is, a nagy folyó testesebb halai pedig bőséges kárpótlást nyújtanak a vadregényes patakok hiányáért.

Mivel a legyező horgászatot a pergetés felől közelítettem meg, a megcélzott halaim is döntően a rablók közül kerülnek ki. Nem kétlem, hogy a kisebb termetű és békés halak legyes horgászata is remek szórakozás, de engem egyelőre nem érintett meg a bodorkázás, vörösszárnyúzás vagy sügerezés szépsége, domis víz meg - nagy bánatomra - nincs 150 kilométeres körzeten belül. A klasszikus, szalmonidás vizek pedig végképp elérhetetlenül messze vannak ahhoz, hogy az ember csak úgy kiugorjon horgászni egy szabad délutánján, így aztán legyes hajlamaim kiélését a helyileg elérhető balin - csuka - jász koordináták között próbálom megoldani. Pergető előéletem során szerzett tapasztalataimat általában adaptálni tudom a műlegyes horgászatra is, hiszen a halak tartózkodási helye, táplálkozási szokásai és viselkedése adott, és kevéssé függ a horgászmódszertől. A legyezésre áttérve tehát csak az eltérő dobási technikából és a módszer egyéb sajátosságaiból fakadó nehézségekkel kell megküzdeni (eleinte ezekből is van éppen elég), utána már a műlegyes horgászat is éppen olyan magától értetődő dologgá válik, mint a pergetés.

Halak

A szóban forgó három halfaj közül a balin az, amelyik leginkább rászolgál a „potenciális legyes zsákmány” besorolásra azzal, hogy jellemzően a felszínen táplálkozik. Balinra mindig számíthatok a Tiszán, akár a folyón, akár holtágon horgászom. A napszak sem igazán mérvadó, hiszen a legjobbnak tartott hajnali és alkonyati órák mellett napközben sem esélytelen legyezni a bokrok takarásában leselkedő vagy a hínármezők környékén korzózó balinokra. Különösen a holtágon mozgalmasak a déli, kora délutáni órák, de ilyenkor fel kell kötni a gatyát, ha észrevétlenül a balinok közelébe akarunk férkőzni.

Délutáni legyes portya jutalma - állóvízen, fényes nappal nem könnyű ám a nagyját becsapni!

Az alföldi legyesek másik nagy kedvence, a jász kettős életet folytató hal. Napközben inkább a mélyebb vizeket lakja, hasonlóan a többi „rendes” keszegféléhez. Ilyenkor nem sok kezdenivalója van vele a legyes horgásznak, tekintettel arra, hogy a „mély víz” a Tiszán minimum 6-8 méteres. Estefelé viszont kivetkőzik békés mivoltából piros uszonyú barátunk, és felcsap rablónak. A pergetőknek nem okoz meglepetést, ha éjnek idején egy vaskosabb jász kapja el a felszínen vezetett, eredetileg süllőnek vagy harcsának szánt wobblert. Az esti órákban a balin mellett nem ritkán akad jász a műlegyes horogra is, ám az igazi jászos szezon két kiemelt alkalomhoz, a kérészrajzáshoz, és a békalencse „zajláshoz”kötődik.

Ha feljönnek a jászok a mélyből, akkor itt a legyezés ideje!
Egy ekkora jaszkó már valóban az „élet habos oldala” :-)
Tiszavirágzáskor balin és jász mellett garda is akadhat a műlegyünkre
Az uszadékfák mögött feltorlódó békalencsemező a jászok kedvelt nyári gyülekezőhelye

A csukalegyezés sajnos rövid időre korlátozódik, mert a hínár „lehervadásától” a komolyabb lehűlésig tartó pár hetes időszakban élvezetes igazán, amikor már nem zavar a növényzet, de még a sekélyben tartózkodnak a csukák, és nem fagy le az ember keze a vizes legyezőzsinórtól. Habár a „csukaszezon = ősz” reflexet félretéve azt hiszem, érdemes lenne célzottan csukára legyezni tavasszal is. Idén néhány alkalommal úgy jártam, hogy a felnövő hínármezők környékén rabolászó balinokra dobálva leharapta a legyemet a csuka a 25-ös damilról, és persze nem volt nálam harapásálló előke, hiszen balinozni indultam. Jövő tavasszal majd jobban résen leszek!

A légy a leghalkabb csali, nem ijesztjük el vele a sekély vízben lapuló csukát sem
Néha egy-egy bátrabb sügér is ráront a csukának szánt streamerre

Csalik

Míg a kisebb vizeken fontos táplálékforrást jelentenek a halak számára a parti növényzetről és a levegőből lehulló rovarok, addig egy Tisza méretű folyón teljesen mások az arányok. A nagyobb víztömeg és az alsó folyószakasz jelleg következtében jóval több táplálékot produkál a víz, így a halak nincsenek igazán rászorulva, hogy a fentről potyogó rovarokat lessék (ez alól természetesen a tiszavirágzás ünnepnapjai kivételt képeznek). Mivel elsősorban a halaink ragadozó természetére apellálunk, csalijaink is főleg a streamerek (hallegyek) közül kerülnek ki, de balinra és jászra gyakran beválnak a különféle rovarlárvákat és más vízi élőlényeket imitáló nedves legyek is, különösen állóvízen.

Marabu streamerek különféle színekben
A pár szál bucktailből kötött Thunder Creek streamer a babahalakat prédáló balinokkal szemben szokott beválni, míg a piros fejű fehér nyúlszőr (zonker) légy szinte mindig „ütős”, és ilyen kicsiben még dobni is könnyű. A felszíni csalikra (Crease Fly, Gurgler) olyankor számíthatunk leginkább, amikor bátran rabol fenn a balin
Tiszta vízben sokszor eredményesebbek a streamereknél a kisméretű (8-10-es) nedveslegyek
Nagy böszme létére ez a kis szőrcsomó kellett neki
A szitakötőlárvát (vagy ki tudja mit…) utánzó, sötét árnyalatú Woolly Bugger az egyik jolly joker csali állóvízen…
… de folyón sem vetik meg, különösen a kérészrajzás korai szakaszában kapós
Meglepetés-jász a holtágról - ő is rézfejes Woollyra éhezett meg

Folyón könnyebb

A vízbe lógó bokrok környékén beeső műlégyre gyakran van kapás
A bedőlt fák mögött szinte mindig álldogál 1-2 zsákmányra éhes balin

Az élő Tiszán a part melletti csorgás és bokrok alá dobálás a legcélravezetőbb balinozó módszer, ami kezdő legyeseknek is gyors sikerélményt ígér. A parttól kb. 10-15 méter a jó távolság. Eleinte a béna dobástechnikám miatt volt célszerű erre a távra beállni, de később rájöttem, hogy felesleges és nem is hatékony erőltetni a távoli dobásokat. Ha hosszabbakat dobnék, azzal csak az üresjárat lenne több, mert a kapások általában a parti zónában vannak, ritka a kikövető hal. Így 5-6 méter behúzás után újra dobhatok, nem kell feleslegesen beszedni 10-15 méter zsinórt ahhoz, hogy ismét dobópozícióba kerüljek. Persze nem hátrány, ha 20-25 méter zsinór le van húzva az orsóról, amikor egy rontott kapásnak próbálok „utána lőni” a távolodó csónakból.

A szakadozó agyagos part kisebb-nagyobb kiszögellései mögött is jó balinok várakoznak
Kora reggeli balin fekete streamerre

Dobálni a partra merőlegesen vagy kicsit visszafelé érdemes. Mivel a csónak gyorsabban halad, mint a part szélénél lelassult víz, a sebességkülönbség segít mozgatni a legyet. Ha előre dobálok, ellenem dolgozik a folyás, adott esetben viszont így mélyebbre tudom engedni a súlyozott streamert.

Bekötni ritkán szoktam, de van úgy, hogy az a célravezetőbb megoldás, pl. befolyók környékén vagy tiszavirágzáskor. Ilyenkor jól működik a hagyományos „söprögetős” csalivezetés.

Egy bedőlt fa fölé beállva fogtam ezt a kettes balint és néhány társát, a gyors víz és a fa mögötti limány határán vezetett Gurglerrel

Nyári strandpeca

Amint a bevezetőben említettem, a Tiszán szinte alig találunk gázolható vagy partról legyezhető helyet. Alacsony vízállásnál a parti kövezések ugyan alkalmas pályák lehetnek, de részemről az egyetlen gyalogos legyező alkalom a homokpadokon való nyári strandpeca szokott lenni. Gázlócsizma helyett elég a mezítláb + fürdőgatya öltözet, viszont ilyenkor felveszem a máskor mellőzött mellényt, hogy a szükséges apró-cseprők kéznél legyenek, ne kelljen mindenért visszamászkálni a csónakhoz. A part szélénél bandázó gyufaszálnyi ivadékokra ki-kitámadó balinokat nem olyan egyszerű átverni, mint amilyennek tűnik, de azért el lehet csípni belőlük egyet-egyet. Ez pont elég ahhoz, hogy apuka is jól érezze magát, miközben a család a „bícs” egyéb örömeinek hódol :o)

Ha nincs sok fürdőző a parton, akkor ez a legjobb szórakozás

Holtágon nehezebb

Holtágon végképp rá vagyunk utalva a csónakra, mert még a sekély vizek alját is rendszerint olyan vastag iszap borítja, amibe épelméjű ember nem dagonyázik bele. Köztes megoldás lenne a belly boat, amit még nem próbáltam, de sokan favorizálják (viszont ezt a cikket én írom, tehát most csak ennyit a bellyről :-)).

Kezdő legyes horgász számára nagyon kiábrándító tud lenni, ha a holtág kitanult balinjait szemeli ki első célpontnak. Folyón a víz áramlása segít a továbbhaladásban és a csali prezentálásában is, de állóvízen nem könnyű egyszerre evezni és „csőre töltött” felszereléssel lesni a felbukkanó halat, nem is szólva a további nehézségekről.

Évek teltek el úgy, hogy képtelen voltam a holt Tiszán legyezve balint fogni, míg tavaly végre megtört a jég, idénre pedig apránként összeálltak a fejemben a miértek és hogyanok is. Állóvízen kevésbé hagyatkozhatunk a wobbleres analógiákra, több gondot kell fordítani a csali felkínálásának módjára. Míg wobblerrel eredményes lehet, ha túldobunk a halon és próbáljuk eléje vezetni a műcsalit, addig a vastag legyezőzsinór vízre csapódása szinte biztosan elijeszti a köztünk és a csali közt tartózkodó halakat. Sima vízen különösen könnyen észreveszi a balin a felszínen fekvő legyezőzsinór által keltett hullámokat, ezért úgy kell dobnunk, hogy a hal a csalival találkozzon először, ne a vastag kábellel. Ugyancsak a feltűnő zsinór miatt nem célszerű a „vaktában bedobom-kihúzom” módszerrel mechanikusan átfésülni a vizet, inkább kevés, de célirányos dobással van több esélyünk halat fogni. A hínármezők szélén, bedőlt fák környékén előbb-utóbb mutatkozni fognak a küszrajok nyomában járó balinok is, de nyitott szemmel kell járni, és el kell kapni a jó pillanatokat ahhoz, hogy sikeresek legyünk a holtág lakóival szemben.

A látott balinra való cserkészés felszíni léggyel igazi „adrenalin-sport”
Tavasszal a növekvő hínármezők felett nem feltétlenül kell várnunk a rablásokra, elébe mehetünk a balinoknak. Az intermediate zsinórral való „pásztázó” horgászat kissé hullámos vízen lehet sikeres, amikor kevésbé gyanakvóak a halak

Felszerelés

Nagy vizekre a szakirodalom inkább a 2,70-3 méteres botokat ajánlja, de szerintem csónakból horgászva nincs szükségünk ilyen hosszúra. Balinra, jászra 2,55 m hosszú, 5/6-os zsinórosztályú botot használok. Mivel nem állok combig/derékig a vízben, hanem a vízszinttel azonos magasságban helyezkedem el a csónakban, a rövidebb bot ellenére sincs olyan gondom, hogy hátul beleérne a zsinór a vízbe egy-egy slamposabbra sikerült dobásnál.

Popperekhez és más nagy, nehezen repülő legyekhez kellhet a 8-as cucc (különösen szélben), de a csalik többsége 6-os zsinórral is vidáman eldobható 20 méterre. Az átlagosnál rövidebb, könnyű pálca nagyon kényelmes horgászatot tesz lehetővé, egy ilyen bottal az egész napos lengetés sem fárasztó. Sokan hitetlenkednek (főleg a 3 méteres, 30-60 g-os pergetőbotokon szocializálódott pecások), hogy hogyan lehet 2-3 kilós halakat kivenni ezzel a hajlékony kis vesszőcskével, de ez még folyón sem igazán jelent nehézséget. A légyre rástartoló hal az első lendületével még felém úszik, így nem kell vele különösebben erőszakoskodni, hogy elfordítsam a part menti akadályoktól, kinn a nyílt pályán pedig már gyakorlatilag olyan, mintha állóvízen fárasztana az ember, hiszen csorgásban együtt megy a vízzel a csónak és a hal is. Bekötve már kicsit más a helyzet, ilyenkor igen jókat lehet birkózni egy folyásba befekvő kilós-másfeles jásszal, ami csorgó csónakból rutinfárasztás lenne.

Az átlagos csukák fárasztása sem tenné különösebben próbára az 5/6-os szerelést, a nagyobbacska csukastreamerek dobása viszont indokolja a 8-as körüli zsinórt és a hozzá illő erősebb botot. Olyankor is előny a szigorúbb bot, ha akadós pályán kell megálljt parancsolni a halnak

A zsinórok közül a WF profilú, felszínen úszó (F) fajtákat használom a legtöbbször. Csukázáshoz felkerül néha az intermediate, és az újabban beszerzett, süllyedő végű változatok is, de balinozásnál egyértelműen az F-es dominál. Fogtam ugyan már balint süllyedő és intermediate zsinórral is, de ha nem a felszínen, hanem mélyebben, egyszersmind gyorsan kell vezetni a csalit, akkor inkább a wobbleres botot veszem elő.

Az előkét illetően nem ragaszkodom a csomómentesen vékonyodó gyártmányokhoz, bár tény, hogy ezek tökéletesek. A sok darabból csomózott, lépcsőzetesen vékonyodó előke nekem nem vált be. Hátránya, hogy a toldások csomói szeretik összeszedni a nyárfaszöszt és más uszadékokat (ezekből bőven van a Tiszán), valamint vonzzák a további csomókat, gubancokat. Ugyanakkor streamerezéshez és az általam leggyakrabban használt, nagyobbacska nedves-, és poli-legyekhez a kevésbé kifinomult előke is megfelel. Az előke tövének 40-45-ös damilt kötök a legyezőzsinórhoz tűcsomóval, esetleg hurokkal. Ez kb. 180 cm hosszú, bár centizni sose szoktam, a kétfelé kitárt karom a mérték. Ez a vastag szakasz továbbítja a légy felé a dobás energiáját. A vastag damil végére egy 3 mm-es „bojlis karikát” kötök 3-4 menetes Clinch csomóval. A karikától 50-60 cm 25-ös damilban folytatódik az előke, és ezzel kész is. A közvetlen összekötést (pl. Albright csomó) azért kerülöm, mert ebben az esetben a gyorsan amortizálódódó tippet (horogelőke) újrakötése a vastag tőrészt is fogyasztja, amelynek gyakori cseréje viszont a legyes zsinór vékonyodó elejéből rabolna értékes centimétereket minden egyes tűcsomózás alkalmával. Karika helyett természetesen hurokkal is lehet toldani, de úgy nagyobb a csomó, és eggyel több a „pöszmösz-góc” a zsinóron.

A nagyobb legyeket kis kapoccsal szoktam felkötni (lustasági faktor). Egyszerűbb így csalit cserélni, a halat nem zavarja, és a streamer mozgását sem befolyásolja hátrányosan, sőt a mozgékony csatlakozás és a kis súlytöbblet inkább előnyt jelent a bukdácsoló csalivezetés megvalósításában. Ugyanakkor nem hallgathatom el, hogy a legyes dobás intenzív erőhatásai következtében ki tud nyílni a kapocs, ezért csak jó minőségű, megbízható fajtát használok, és gyakran ellenőrzöm. Egy év alatt mindössze egy legyet buktam a kapocs miatt, egy „mázli-hal” pedig a kinyílt kapocs ellenére jött ki. Kisebb, könnyebb legyekhez, amelyekhez már túl otromba lenne a kapocs és a 25-ös damil, le szoktam menni 20-asig a horogelőkével, amit ilyenkor közvetlenül a horog fülébe kötök.

Csukázásnál még egyszerűbb a képlet. 2 méter 50-60-as, minél merevebb damil - hurokkal kötve, mert hamar elhasználódik - és a végére egy kapocs, slussz. Ezt a szerelést, mondjuk, mélyebb vízen eléggé problémás lenne beszakítani, de csónakból, sekély pályán nem gond a kiszabadítása, ha elakad. Ahol én horgászom, kilós-másfeles csuka az átlagméret, nekem 30-40 közül még egy se harapta el az előkét (majd fogja, tudom… :-)). A csukafogaktól kiszőrösödött damilt természetesen rögtön újrakötöm. Mivel lenyomott szakállú horgot használok, amit hamar kirázna a csuka a szájából, csalivesztés esetén se lennének álmatlan éjszakáim. Persze nagycsukás pályán nem rizikóznék a damillal, hanem felkötnék valami harapásálló drótot vagy hardmono előkét.

Kiegészítők

Ha nagyobb távolságra legyezünk, hasznos segédeszköz a dobótálca, vagy -kosár

A bot, zsinór és légy után a legfontosabb legyes felszerelési tárgynak a dobókosarat tartom (kivéve a homokpados-mezítlábas alkalmakat). Csónakos pecánál egyszerűen nélkülözhetetlen ez a segédeszköz, hiszen 20 méternyi lefejtett zsinórral szinte lehetetlen bánni másképpen. A ladikdeszka rései, a lábrács, a cipő orra, a táska csatja, a botzsák cipzárja, és minden kiálló tárgy ellenség, amibe okvetlenül beleakad a szabadon kígyózó kábel. A tálca nem csak zavartalan dobást biztosít, hanem a drága zsinórunknak is jót tesz, ha nem taposunk rajta sáros, homokos talpú cipővel.

A napszemüveg a legyezőhorgász számára kötelező viselet, ezt nem lehet elégszer ismételni! Még jobb, ha polarizált lencséjű, mert könnyebben észrevesszük vele a halat, de most nem is erről van szó. Hegyes kampók süvítenek a fejünk körül minden pillanatban, és elég egy váratlan széllökés vagy szerencsétlen mozdulat, hogy rossz helyen kössön ki a műlégy. Különösen társas pecánál adódhatnak meleg helyzetek. A lenyomott horogszakáll is elsősorban „munkavédelmi”, és csak másodsorban halkíméleti szempontból fontos, mert baleset esetén könnyebb megszabadulni a szakáll nélküli horogtól.

Mikor igen, és mikor nem?

Nem mindig a legyezés a legalkalmasabb módszer a halfogásra, és én sem ragaszkodom hozzá mindenáron és elvi alapokon. Olyankor szoktam a legyes bothoz nyúlni, amikor a műlégy valamilyen okból eredményesebb csalinak ígérkezik, vagy wobblerrel, villantóval már „túl egyszerű” halat fogni, nincs benne kihívás.

Kiegészítő sportként minden pergető horgásztársnak jó szívvel ajánlom a legyezést, amivel - mint látható - sikerrel horgászhatunk a „hagyományos” halainkra is. Ami a dolog anyagi vonzatát illeti, egy műlegyes felszerelés simán kijön annyiból, mint egy valamirevaló pergető kombó. Ezért a sokadik pergetőbot beszerzése helyett szerintem érdemes inkább a legyezés felé elmozdulni, mert egy érdekes és szórakoztató módszerrel leszünk gazdagabbak, ami új dimenziókat nyit a horgászatunkban.

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: