Egy átlaghorgász reggele

Egy átlaghorgász reggele

Nagy valószínűséggel a legtöbb embernek egy szürkének tűnő hétköznap kezdete, míg egy szűrkének tűnő átlaghorgásznak egy energiával átitatott, mesébe illő hajnali kaland gondolata lebeg a szeme előtt, ahogy a frissen főzött, gőzölgő kávéjuk fölött merengenek. Odakint a sötétség lassan a távozásra készülődik. A horgász nyitott ablakán át friss levegő tódul a konyhába, távolabbról valamilyen énekesmadár - talán fekete rigó - élénk fütyörészését hallgatja, amint az az elmúló éjszaka nemsokára bekövetkező ünnepélyes búcsúzkodását pletykálja a nagyvilágba. Vére ezek hallatán még erősebben pezseg. Kissé izgatott a közeljövőjét illetően, mert eszébe jut a múltkori szép balinja, amit könnyű felszerelésével az erős sodrásban akasztott és fárasztott ki.

Újra és újra átgondol mindent, az előkészített kevés felszerelését csak meg kell fognia és viheti is. Azonnal startra kész. Az üde, hűvös levegő és a közeli folyópart titokzatos világa gondolataiban már rettentően hívja magához. Csak még egy picikét kell várnia. Másodperc pontossággal nyílik a bejárati ajtó. Párja az, úgy mozog, mint egy jótékony tetteiért büntetésből láthatóvá vált óvatos szellem, nesztelenül. Villanyt nem kapcsol, a konyhából kiszűrődő halvány fényben is látja megfontolt mozgásának sötét körvonalából, hogy rajta vannak az elmúlt órák súlyai. Most végzett a munkájával.

- A gyerekek? - kérdi suttogva.
- Mindkettő alszik. - feleli halkan a horgász.
A kisebbik, fiú öt hónapos, a nagyobbik lány szűk két és fél éves. Mindkét gyermek tulajdonképp jó alvó. A fiú éjszaka egyszer ébred csak fel, ami nagyjából erre az időpontra esik.
- Lacikának most cseréltem pelust, evett is, büfizett is, édesen alszik, ahogy egy tündéri kisbaba csak aludni tud. Virág is kért most egy kis innivalót, de ő is aprócska földre szállt angyalka módjára mélyen alszik.
- Jól van, de most már menj, mert nagyon jó levegő van odakint, a gyerekek ügye innentől az én gondom. Ne aggódj, minden rendben lesz, és a csöppségek amúgy is majd csak délelőtt ébrednek fel. Menj, mert menned kell, ismerem ezt az érzést, ne félj! Amúgy meg mindketten tudjuk, hogy rád fér egy kis egészséges lazítás… ne kelljen többször ismételnem - búgja halkan férje, aztán gyengéden átkarolja feleségét és egy rövidke pillanatig csak némán nézik egymást, amiben minden benne van, mert nekik ez a természetes, hiszen réges-rég mindketten tudják, hogy ezt nem értheti meg teljesen rajtuk kívül senki más, csak az, aki horgász.

Autójával nem megy teljesen a kigondolt horgászhelyig. A folyó e részének egy közel eső parkolószerűségénél áll meg, innen gyalog megy tovább. Nincs nehéz dolga, mert egy papírkönnyű botzsákja és egy közepes méretű műcsalis válltáskája van csak, játszva megteszi azt a pár száz méter távolságot.

Ahogy kiér a folyóhoz vezető bekötőúton, csodálatos kép tárul elé. Mintha egy másik dimenzió kapuján lépett volna keresztül. A környezetből, mint hűvös reggelen az átláthatatlan, sűrű köd, úgy árad és tapad rá pillanatokon belül a nyugalom. A növényzet most van ereje legjaván, a fák, a bokrok, a nádas, illetve minden növény együttes kontrasztja puhán dúsnak hat. A belőlük sugárzó hajnali halvány fényben úszkáló sötét tónuson átsejlő színek erőt és magabiztosságot sugallnak, a levegő már-már mámorító, amit a víz és a folyóparti flóra egyvelege áraszt magából. Nyoma sincs itt betegnek, selejtnek, haldoklónak, minden tömény egészségről árulkodik. Valahol egy hím nádiposzáta a rég megtanult nótáját fütyüli. Távolabb a folyóban egy ponty tapsolva ugrik. A vizuális élményt tovább fokozza, ahogy a folyó vize enyhén gőzölög, ami őt mindig a rég letűnt korok idejébe repíti vissza, amikor még nyoma sem volt civilizációnak.

Nincs egyedül, a város nyugdíjasainak két tagja már itt ücsörög. Pontyoznak. Egy-egy kedves megjegyzést kap tőlük, ahogy mellettük elhalad. A szomszédságukban lévő kigondolt ígéretes hely szabad, örömmel foglalja el. Elégedetten kémleli a vizet és a parttól nem túl messze mindjárt egy lassan örvénylő burványlást fedez fel. Messzebb, valahol a folyó párájában ismét ponty ugrik. Igaz, most nem ők a kifogni kívánt halak, de számára a jelek egyértelműek és egyben biztatóak.

Óvatosan megkezdi az egyszerű összeszerelést. Nemrég vásárolt egy 156 cm hosszú 1-6 g dobósúlyú pergető botot, ami az első próba alatt jó barátja lett, arra egy 2500-as orsót illeszt, ami 0,06 mm-es zsinórral van feltöltve. Előkének 17-es fluorocarbont köt, csalinak pedig találomra választ egyet a sok apróság közül.

Első pár dobás eseménytelen, majd szép lassan két fontos dolog telepszik rá egymás után ebben az ősi környezetben. Az egyik a folyóparti zajos csend, a másik pedig a játékosan érkező kósza gondolatok.

Alig egy kicsi ideje, hogy otthonról eljött, mégis elsőként a gyerekek, illetve a férje jutnak az eszébe. Tudja, érzi, minden rendben van otthon.

Az ezt követő szellemi eszmekép minden átmenet nélkül aprócska mosolyt csal az arcára, ahogy egy pár pillanat alatt végigszaladt feledhetetlen emlékei könyvének kitörölhetetlen tintával írt lapjain, mert visszacsöppent abba az időbe, mikor a párját megismerte. Annyi bizonyos, hogy ismerkedésük után nagyon hamar kiderült, a hódolója horgász. Mivel nem a szülővárosa környékére kellett miatta udvarolnia és valószínűleg, hogy bebizonyítsa, mennyire nem beszél a levegőbe ebben a témában, egyik meghitt találkozásukkor lelkesen azzal indított, hogy felfedezte horgászvízügyileg a térséget. Nem volt nehéz dolga, mert ilyen téren igencsak bővelkedik a lány városa és környezete. A következő alkalom már az egyik tiszai kubikban találta őket. Kellemes őszi délután volt, a halak vidáman csapkolódtak a vízben. Párja jószerével akkor ismerkedett a plasztik csalis pergetéssel. A felszerelése is új volt, akkor vette az egyik nagyvárosi horgászboltban, találomra válogatták össze ott az egyik boltos sráccal. Volt még nála jó pár gumihal állítólagos fogós színekben a hozzájuk ajánlott jigfjekkel. Ő csak annyit látott az egész horgászatból, hogy szerelme a gumihalat bedobja, majd kitekeri, aztán újra dobja és megint kitekeri, nagy néha műcsalit cserél mindenféle várt akció nélkül, később pedig ízesen változatosan, hosszan, magyar ember módjára a magas ég felé bosszankodik.

Egy ideig csak nézte párját és jó nagyokat hallgatott, majd hogy ne unja magát teljesen halálra, bátorkodott megkérdezni, mégis hogyan működik ez a fajta horgászat, mert ő az eddigi messzemenően érintőleges horgász pályafutása tapasztalatai alapján azt a két darab pecást is csak némán, szoborrá dermedten ülve látta a botjai közelében.

Készséges, értelmes választ kapott. „Csak ennyi?”, kérdezte naivan. A következő kérdése nem is lehetett más: „Megpróbálhatom?” Valami elhangzott még a dobásokkal kapcsolatban, aztán többszöri kérlelésére végül is párja csak a kezébe nyomta a botot. Aztán a cél érdekében újra elmondta a dobások elméleti folyamatait. És ami aztán a gyakorlatban következett, hát… dobott ő mindenfelé. Mosolya most megkétszereződik és abba bele sem gondol, hogy ha látná valaki, akkor joggal érdekelhetné a látszólag ok nélküli jókedve. Mégis, szívesen gondol rá, mert így újra átélheti ezt a számára oly kedves kis történetet.

A legtöbb dobás maga elé esett úgy, hogy a szegény zöld színű fogós gumihalnak még a farka vége sem látszott ki a sekély víz iszapjából. Aztán ment az toronymagasan is, hogy alig győzött a felé zuhanó fogós elől fedezékbe húzódni, meg a háta mögé, a gyalogakácosba is került. Jóval később, amikor néha már az előtte elterülő vizet is sikerült valamilyen úton-módon eltalálnia, azt már borzasztó nagy sikerélménynek tekintette. Olyankor mindig új erőre kapott és úgy érezte, hogy egy apró lépéssel megint közelebb került a párjától látottakhoz, mert meggyőződése volt, hogy neki is menni fog úgy, mint őneki. A dobások hevében már-már elfelejtette a horgászmódszer-oktatás kereteiben elhangzó mondatokat, de aztán a gumihalat megpróbálta úgy húzni, ahogyan az az elméleti percekben elhangzott. Hangulata végig csodálatos volt, párja valamennyivel komorabb maradt, de azért egy-egy balul elsült mozdulat után is tovább biztatta. Aztán, mikor megunta a nógatást, direkt magára hagyta, bár a fél szeme mindvégig rajta volt.

Sokadik próba után, mikor ismét atombomba módjára ért vizet a műcsali, ám a korábbiakhoz képest egy picikével lassabban vontatta, egyszer csak elnehezedett a fogós, majd hirtelen a bot irányába kilőtt a vízből. Nem tulajdonított neki nagy ügyet, párjának nem is akart szólni, de nem tehetett mást, mert a gumihalnak eltűnt a farka.

Amatőrök módjára mindenféle teóriák születtek a rendkívüli és megmagyarázhatatlan esemény okán. Mindenre tippeltek, csak arra nem, amire kellett volna. Egy biztos, a következő percekben a gumihal jigfejre való feltűzési módjára is közelebbi betekintést nyerhetett.

A kis kitérő után tovább folytatta a pancsolást. Aztán a sokadik dobás után, egyszer csak a part előtt nem sokkal valami a víz alatti életet vitt a műcsaliba, mintha áram rázta volna a botot a kezében. Egy rövidke sikoly kíséretében hátrafelé lendítette a botot - ami inkább ösztönös volt, mint tudatos -, és szinte azonnal a partra került élete első hala. A hatás teljesen lenyűgözte, és abban a pillanatban - igaz, akkor még nem tudta - az ezzel járó valami örökre az élete részévé vált.

Teljes örömmámorban úszott… ő fogta, teljesen egyedül… ezzel az új módszerrel… ezek szerint csak nem csinálhatta rosszul… párja még nem is fogott vele… stb. A gondolatok villámsebesen cikáztak az agyában. Aztán mikor kézbe vette ezt a kis élő csodát… úgy érezte, még nem élt ember a Földön, amelyik ennyire örült volna egy vékonyka csukának.

Miközben a horgot szabadították és nagyjából kigyönyörködte magát, párja óvatosan figyelmeztetette, hogy ez a hal bizony méreten aluli, ezért vissza kell engedni. Bár a csuka továbbra is óriásinak tűnt a szemében a maga 28 cm-ével, még akkor azt gondolta, hogy bármekkora hosszúságot is mutatott volna a mérőszalag, mindenféleképp visszaengedte volna. Boldogan siklatta ki a kezei közül és nekik akkor nem maradt már más, csak mindkét részről az önzetlen öröm és az, hogy örökre eleven emlékké váljon az együtt átélt élmények színes festővásznán.

Benne akkor elindult valami, ami pár év alatt idáig hajtotta, ahol most álldogál és rövidnek tűnő botjával a ragadozó halakat ingerli. Amúgy szinte teljesen mindegy, milyen horgászmódszert választ, a lényeg, hogy horgásszon, és ha időnként nem juthat a vízpart közelébe, bizony rendesen depresszióba esik.

Ebben a pillanatban mosolya eltűnik, helyébe komoly tekintet költözik, mert a bot érzékeny teste erős ütést közvetít a karjába, amit egy reflexszerű, de megfelelő erejű behúzás követ. Megkezdődik egy gyönyörűséges, óvatos fárasztás, amiből nem hiányozhat a hal stílusához mért víz feletti látványos bravúr és az ebből következő adrenalin-fröccs, ami a hal lehetséges elvesztése okán generálódik, természetesen a fémszálas előke hiánya miatt. Az érzékeny felszerelés terhelhetőségéből adódóan jó ideig eltart, mire „áldozata” fáradtan a víz tetejére fekszik. Akkor veszi csak észre, hogy az idősebb horgászok a háta mögött állnak és a halkiemelő hálójukat szorongatják. Udvariasan utasítja el jótékony kezdeményezésüket, mert a kifárasztott halait a férjén és saját magán kívül nem engedi senki másnak a vízből kiemelni. A hal maga egy 2 kiló körüli hibátlan, szép mintázatú csuka. A kicsi, vékony húsú horog a szája szélébe akadt, óvatosan szabadítja meg tőle. Egy nagyon picike sebet ütött rajta csak.

Pár rövid pillanatig gyönyörködik benne, aztán mindenféle méregetések nélkül engedi vissza a folyó langyosnak ható vizébe. Hálájának jeléül a hal kettőt még int a farkával, majd eltűnik a szeme elől. „Haza lehet ám vinni…”, mondja kedvesen az egyik segítőkész bácsi. Jókedvűen néz a szemei közé: „Igen, tudom”, feleli mosolyogva, aztán átnézi a felszerelését, a sérült részt levágja, helyette újat köt. Nemrég jött, van még ideje bőven. Otthon minden a legnagyobb rendben van. Újat dob, aztán kisvártatva újra beleveszik a folyó gyorsan ritkuló párával takart, meghitt világába…

Írta: Gyöngy László (gyongylac)
Fotók: Gyöngy László