Kezdők szerencséje

Kezdők szerencséje

Mielőtt belevágnék, mindenkit figyelmeztetni szeretnék valamire. Nem vagyok jó horgász. Sőt… Aki tehát profi beszámolóra vágyik, csak saját felelősségére olvassa tovább soraimat, hiszen nem biztos, hogy szakszerű beszámoló és felszerelések gondos részletezése következik. Remélem viszont, hogy mindenkivel megtörtént, vagy meg fog történni az, ami velem megesett nem túl régen a Tisza-tavon. Megfogtam életem halát!

Az egész úgy kezdődött, hogy péntek este fújt a szél a Tisza-tó felett, viszont összegyűltünk többen horgászni. Férfiak, a természetben, pecázni nem lehet, mi szokott ilyenkor történni? Fejben horgásztunk. Én, a horgászat komolyabb változataival még csak barátkozó, zöldfülű, imádom ilyenkor hallgatni a „nagyokat”, tudom magamról, hogy még ismerkednem kell a vízzel, egyszer majd meghálálja a türelmet, ehhez pedig minden szó fontos lehet, még ha egyre nagyobbak is az elmesélt halak, és egyre kisebbek a horgok, vékonyabbak a damilok, ahogy halad az idő. Az asztali horgászatnak csak egy hátránya van. Utána a másnaposság…

Ilyen halak csak a mesében léteznek?!

Azért próbálkoztunk is. Én kétszer is kikönyörögtem, hogy vigyenek ki pergetni, hiszen zavaros a víz, jó lehet harcsára - szokták mondani, nekem fogalmam sincs erről egyelőre. Kétszer kimentünk, dobálgattunk egy-egy órát a gyönyörű holdfényben - csodálatos módon megmaradtak a wobblereim, pedig már komoly összeget „gyakoroltam így el”. A szél mindkétszer kiszorított minket a csónakból, vissza a társasághoz. A kertben beszélgetés, étel, tiszafüredi zugpálinka, német kukoricapálinka, vagy mi, valamint sokunk hű társa horgászataink során: …de ez már reklám lenne, maradjunk inkább abban, hogy édesebb, mint az Unicum, de hasonlít rá. Szerencsére horgászat terén irányomban nem nagyok az elvárások, a család mindig úgy indított útra, hogy adtak két befőttesüveget és megkértek, hogy hazafelé a vendéglőben töltessek bele harcsapaprikást… nokedli nélkül, mert úgy több hús fér bele.

Szinte már világosodott, mire aludni mentünk. Korán reggel ébresztő, sajnos nem hal-, hanem munkaügyben. Dél után azért próbálkoztunk dobálni, én próbálgattam a különféle műcsalik húzását, barátomnak, akinek ez már a kisujjában van, de ő is unta a kapástalanságot, éhesek is lettünk, este hat körül visszamentünk szállásunkra. Páran kitalálták, hogy levisznek egy csónakot Kisköre alá, ott töltik az éjszakát pergetéssel, hívtak, hogy menjek velük, de én fáradt voltam és nyűgös, utáltam az egész horgászatot. Közben hívott tegnapi „trénerem”, hogy van egy ötlete, indulhatnánk egy fél óra múlva. Haza akarok menni!!! Azonban gyalog jöttem, semmi kedvem nem volt Pestig vonatozni, gyűlölöm a tömegközlekedést, így maradnom kellett, barátaim csak vasárnapra tervezték a haza utat. Talán alhatnék, gondoltam, úgysem fog senki semmit, hideg van, esőre áll, kinek hiányzik ez az egész balhé?!

Aztán megembereltem azért magam, Kisköre túl messze van, inkább a második tervet választottam. Irány a csónak, „házi feladatomat” teljesítettem, ugyanis magammal vittem egy pergetőbotot (ezt speciel tudom - Shimano Beast Master 50-100 g) és egy orsót (Abu Garcia - kicsi, mint kiderült), vékony fonott zsinórral. Volt nálam még az emberiség történetének egyik legnagyobb találmányából is néhány darab. Hogy mi ez? Az ügyetlenek megmentője, neve: not-a-knot…

Fahalat kaptam kölcsön (talán a képről felismerhető, nekem annyira még nem megy…JFR-JSR-RS-GFR-MTK-FTC, meg színek és méretek, ezt majd a felsőfokú horgászvizsgára), és nekiindultunk. Fel a Tisza-híd fölé úgy háromszáz méterrel. „Oktatóm","áldassék a neve Bodnár János barátomnak - szerint itt találnunk kell harcsát. Dobott kettőt, szép rávágás, rövid idő múlva ki is emelt - kézzel, a hal szájába nyúlva, brrrr - egy körülbelül 3 kilós harcsát. Én is igyekeztem. Leginkább azon, hogy a faágak és a part után a vízre is sikerüljön dobnom a wobblert. Jani megszánt és azt mondta, hogy dobhatok befelé is. Hálásan kaptam az alkalmon, itt legalább nem akadok el, gondoltam. Első dobás, semmi. Második dobás, a műhal összeakadt. Ilyenek ezek a két darabból álló valamik, direkt kiszúrnak az emberel. Rántottam egyet rajta, szerencsére helyrejött. Húztam tovább, lazán fogva a botot, azzal a nyugodt tudattal, hogy nem kell markolnom, úgysem fogok semmit. Ehhez képest… óriási rántás, csak kapaszkodtam a botba, a fék süvített, a hal ment. Jani csendesen megszólalt: -Hozhattál volna komolyabb orsót és zsinórt, ez tíz felett van!!!

Álmaim hala!

Sokan írták már: ezt nem lehet leírni. Megfájdult a csuklóm, görcsölt a jobb alkarom, néha a bal kezemmel fogtam meg a botot az orsó felett, hogy pihenni tudjak. Eközben azt hiszem, felállítottam az adrenalinszint-magassági világrekordot. Eddigi legnagyobb halam, egy fizetős tavi ötkilós ponty, mintha nem küzdött volna ennyire. Jani néha súgott, hogy mit is kellene tennem, én meg küzdöttem. Kicsit sziszifuszinak tűnt a dolog, egy kicsit feljebb húztam, aztán ötször annyit visszahúzott a víz alatti rém. Kezdtem fáradni, viszont erőt adott, hogy elment mellettünk egy csónak és a benne ülő horgászok megállapították, hogy biztos elakadtam. Na, gondoltam, bemutató! Meghúztam, elkezdett szólni a fék, az „akadó” pedig elindult felfelé a folyón. Őszintén be kell vallanom: élveztem, ahogy elakadt a szavuk.

Jani tíz perc után újra megszólalt: remélem, bírni fogja a szerelés, ez húsz felett van!!! Ekkor egy kicsit azért megremegett a lábam, az ő szavára lehet adni, most már ne menjen el. Aztán megláttam. Először csak burványok, aztán egy száj. Három dolog futott át rajtam, először a „Szerelem első látásra”, aztán az „Atyaúristen, ezt meg kell fognom”, aztán „ha betesszük a csónakba, félni fogok tőle”.

Nem voltam benne biztos, hogy a felszerelés megbirkózik ekkora hallak

Mondjuk ez utóbbitól a harcsa szerint még elég messze voltunk. Ezt értésemre is adta, amikor nekiindult lefelé. Ekkor már körülbelül nyolcszáz méterre voltunk az akasztás helyétől. Azért végül csak elfáradt. Odasimult a csónakhoz, Jani beemelte (újra kézzel, brrr). Leültem, gyönyörködtem a halban, és lekötöttem sms-eimmel és hívásaimmal telefonszolgáltatóm teljes hálózatát húszpercnyi örvendezéssel. Aztán ittunk rá egyet. Aztán én ittam rá még egyet. Lehet, hogy röhejes, de őrülten boldog voltam.

Viszont nem tudtuk megmérni, az egyik közeli étteremben akartuk „lemázsálni”. Örültek nekünk, derék, becsületes Tisza-tavi rabsicnak tartottak bennünket, azt hitték, eladni hoztuk. Csak a mérés után vallottuk be, hogy nem ez a szándékunk. Ezután nem szerettek annyira, bár a kávénkat még megihattuk.

A sárga mérőszalag, egy méter hosszú

A kikötőben aztán még egyszer megmértük. A lényeg: a nagy Ő 25,2 kg, 147 centiméter. És őszinteségi rohamom újabb vallomása: kövezzenek meg bár a C&R hívei, nem dobtam vissza. A feje és a farka remélem szépen fog mutatni irodám falán. Végre egyszer nem összekockázva és üvegben viszek haza harcsát.

Jákri Zsolt (jzs)

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: