A bugylivadász

A bugylivadász

A fent említett ember én volnék, s e megtisztelő címet magam adományoztam magamnak. Ne tessék nevetni, kemény munka van ebben! Meg aztán az vesse rám az első követ, aki rögtön a rekordlistákat ostromló fogásokkal kezdi a csukák őszi-téli vadászatát. (Lehet, hogy e mondattal néhány követ mégis begyűjtöttem?) Az viszont, hogy valaki kizárólag bugylik - az arasznyitól maximum a huszonegynéhány centisig - fogására specializálja magát, talán mégsem hétköznapi. El vagyok átkozva?!

Hunyorogva kémlelem a csatornát, kezemben pergetőbot, szívemben pedig az eltökélt szándék: csukát akarok fogni! Szemüvegemen meg-megcsillan a nehéz felhők mögül előbukkanó Nap tompa fénye. Eltökéltség ide vagy oda, az a furcsa érzésem támad, hogy jöttömre a csatorna csukáinak szívét nem szorítja össze a jeges rémület... De elhessegetem az ide nem illő gondolatokat, indulok!

A múlt hét végén Zsollival és évtizedes cimborámmal, Gáborral látogattunk el a Dunavölgyi csatornához. A naptár szerint novembert írtunk már, de az idő akár az idei júniusnak is becsületére vált volna: szikrázó napsütés, enyhe, meleg fuvallatok, majd’ húsz fok. A hínármezők szinte nyári pompájukban tündököltek, s a parti nádszálak sem öltötték még fel teljesen szürke, téli ruhájukat.

Gyönyörű idő, gyönyörű víz
November?

Bár Zsolli és Gábor eddig nem találkoztak, mégis percek alatt kedélyesen összebarátkoztak, hisz közös téma akadt bőven. No nem feltétlen a horgászat, inkább engem piszkáltak mindketten. Teli pofával röhögtek jól sikerült poénjaikon, miközben viccelődésük tárgya - azaz én - hihetetlen erkölcsi magaslatokból tekintett le rájuk. Szép, mondhatom.

Zsolli arcáról sem hiányzott az elszántság, de a csukákat ez nem hatotta meg

Ami az eredményt illeti, nos azt röviden össze tudom foglalni: semmi, eltekintve egy apró csukától, mely szerintem addigi élete legnagyobb tettét hajtotta végre azzal, hogy sikeresen elnyelte Gábor félarasznyi kárászát. No nem mintha nem éreztük volna magunkat remekül - főként az a két gazember, miközben rajtam viccelődtek -, de ez azért mégiscsak egy terített betli volt a javából. No várjatok csak! A jövő hét végére már lehűlést jósoltak, én pedig nemes bosszút forraltam a csukák ellen, ezúttal a Duna-Tisza csatornán.

Gábor és a ’zsákmány’

Karcsi - akivel együtt jöttem ma törleszteni a múlt heti adósságot - a hídnál, egy hatalmas bedőlt faágnál kezdi a horgászatot. Valóságos sügértanya, néhány jobb csuka ígéretével. Könnyű mártogató cuccal, apró razbórákkal igen élvezetes és főképp eredményes horgászhely. Egy darabig nézem őt, ahogy már az első percekben egy jobb sügért bűvöl ki az ágak közül, aztán én is munkához látok.

A bedőlt faág...
...és az egyik lakója

A pálca, amit használok 2,7 méter hosszú, igen könnyű, 5-25 grammos. Nem egy kifejezett csukázó szerszám, de én ezt szeretem, mert órákig lehet vele dobálni a nélkül, hogy leszakadna a kezem, s a kicsi 8-10 grammos támolygó kanalak minden rezdülését hűen közvetíti. Meg aztán azok a csukák, amiket én akasztok mostanában, nem jelentenek gondot egy ilyen könnyű szerszámnak sem. Érdekes, nem? Fogtam már három és feles csukát, majd’ ötös süllőt, tizenötös harcsát. Kukoricával... Mióta viszont keresem őket, azóta valahogy elkerülnek a jobbak. Miért van ez?

Nem egy klasszikus csukázó szerszám, de nekem ez áll kézre

Komótosan gyalogolok a parton, a csizmám klaffogását hallgatom. Olyan ez a hang, hogy az ember önkéntelenül vigyorog tőle. Megállok mindenhol, ahol a parti növényzet között lejuthatok a vízig. Ha valami igazán tetszetős formát látok, bedőlt, vagy víz fölé hajló ágakat, hínárfoltot, nádnyiladékot, többször is rápróbálok. Először egy ORKLA-t utánzó, de annál vékonyabb, 8 grammos kanállal kezdek, majd egy ABU Atom-ra hajazó, tompa aranyszínű darabra váltok. Nem vagyok tapasztalt pergető horgász, de a támolygók és a körforgók egyszerűen elvarázsolnak. Néha csak nézegetem őket, és nem győzök csodálkozni magamon, hogy képes vagyok ezekkel halat fogni. Hihetetlen!

Ők a kedvencek. Jobbról a második maga a Halál

S miközben ezen elmélkedem, azért a kezem dolgozik. Dobok egyet folyásnak lefelé, a parttal szinte párhuzamosan. Amint vizet ér a kanál, kicsit spanolok a zsinóron, aztán hagyom süllyedni kicsit. Gondolatban számolok ötig, csak akkor kezdem a bevontatást. Változó ütemben édesgetem magam felé a pléhdarabot. Néha megáll a kezemben a hajtókar, s a kanál engedelmesen elindul visszafelé. Némelyik keskenyebb formájú könnyű támolygó ezt még folyás ellenében is meg tudja csinálni. Egész közel jár már az Atom-utánzat, úgy hat méterre tőlem, egy hínárfolt szélénél. Megpróbálom feljebb tornázni kicsit, ne vesszen el a vízben hullámzó hínárszálak között.

Egy pillanatra fel is tűnik a kanál tompa fénye, de szépen billegve el is tűnik nyomban, ahogy visszaengedem egy pillanatra. Épp indítanám újra, mikor határozott rántás fut végig a könnyű boton. Megvagy! Szám sarkában apró mosoly, gondolatban már fényképezném is a gyönyörű terepszínű harcost, de a mosoly hamar lehervad az arcomról. Apró csukácska rázza csak magát a tekintélyes drillingen, gyorsan partra is segítem őkelmét. Lefotózom azért, bár azt hiszem nagypapa koromban nem ezt a képet mutogatom majd az unokáknak.

Elbizonytalanodom kicsit, melyik nagyobb, a csuka vagy a kanál?

A kicsi csuka felbosszant. Nincs mese, ti akartátok, gondolom magamban. Előveszem hát a Halált... E széles, nagy ívben görbített 12 grammos kanál hosszanti tengelye mentén végigfutó apró dudoraival azért kapta egyedi nevét, mert rendkívül hasonlatos a 8. utas a Halál című film szörnyének hátához. Legalábbis szerintem.

Úgy látszik ez a mai nap ilyen. Akasztok még kettőt az aprajából ezzel is, bár csak az egyik érinti a kezemet, a másik félúton lemarad. Ha az eddig megfogott három csukát sikerülne valahogy egybegyúrni, tán abból sem jönne ki egy tisztességes ragadozó. El vagyok átkozva!

Megcsörren a telefonom. Karcsi az, összegyűjtött egy csokorra való sügért, de elunta kicsit magát. Azt mondja nem csak a kedve hagyott alább, de a sügerek étvágya is. Visszabaktatok hát a hídnál hagyott kocsihoz. Bepakolunk, majd elindulunk a remek földúton a csatorna mellett. Nem is lenne ez olyan rossz, ha a traktorok és egyéb nehézgépek nem nyűnék, így azonban többször is tesztelni vagyok kénytelen az Opel futóműveit, itt-ott még az alvázát is...

Heveny úszózásba kezdünk. Repülnek a lehorgonyzott kárászok a túlpart irányába. Nem lenne baj, ha sikerülne a parthoz viszonylag közel tenni őket, de vigyázni kell ám, mert egy-egy bátrabb dobásnál lehet, hogy zörren és nem csobban! Feladat megoldva, rövid pihenőt tartunk hát Karcsival. Kuporgunk, dumálunk, cigizünk és az úszókat stíröljük, mint normális férfiember a lányokat nyáridőben. Néha elbambulunk a délutáni napfényben fürdő csatornát figyelve. S miközben így csendben elmélkedünk a világ folyásán, egy ördögi terv körvonalazódik bennem.

Hát nem gyönyörű?

Az összes apróvadat szinte a csizmám orra előtt akasztottam a sekély szélvízen. Lehet, hogy a nagyobbak is ott bujkálnak, csak az én remek támolygóim nem mozogtak elég élethűen? Hát akkor tapogassuk ki őket onnan másképp! Sietősen szerelek egy feedert. Egyszerű mártogató cuccot kötök a 22-es monofil végére, alul egy 15 grammos pálcikaólom, fölötte úgy másfél-két arasznyira egy oldalt elálló fülbe egy 6-os (vagy 8-as?) hosszú szárú Gamakatsu, az is monofilra. Nem kockázatmentes, de így jobban szeretik azok a fránya csukák, a dróttal, kevlárral fele annyi kapás sincsen. Kihalászok egy virgonc kárászt a kannából. Nézegetem, nem tetszik. A bicskám nyelével meghalasztom a szerencsétlent, majd szép hosszú, libegős szeletet vágok belőle. Nagy csukák, végetek van!

Magára hagyom Karcsit az úszós cuccokkal, s elbaktatok megint. Beállok egy kisebb kitaposott nyiladékba. Letört nádszálak recsegnek a talpam alatt, óvatosan kell hát mozognom. A partszéli „tapogatózáshoz” nem illik zajongani. Előttem egy nagyobb hínárfolt, jobbra tőlem egy víz fölé hajló bokor. A hínárfolt szélét könnyen elérem a feederrel, a spiccről lelógó szerelék finoman koppan a fenéken. Arra ügyelve, hogy a zsinór végig feszes maradjon, lassan végigléptetem a halszeletet a hínár széle előtt. Folyásnak felfelé engedtem le a cuccost, így amikor az orsó előtt kicsit meghúzom kézzel a madzagot, a fellibbenő ólom néhány centivel lejjebb ér feneket megint. Remek játék.

A hínár alsó széléhez érek, nyújtóznom kell már hozzá, kezd a bot kicsit rövid lenni. Óvatosan előbbre csúsztatom a csizmám orrát, de inkább a zsinórt figyelem az ujjaim között, s a spiccet nézem meredten. Amikor az ólom koppan a fenéken, várok néhány másodpercet, szinte látom magam előtt a lassan lefelé hullámzó halszeletet. Kemény ütésre bólint a spicc, s a csatorna közepe felé iramodó tettes után szaladó zsinór V alakot húz a felszínen. Majd kiugrik a szívem a helyéből, mert biztos vagyok benne, hogy végre jó halam van. Adok még zsinórt neki, de csak nem akar megállni az istenadta. Nyújtom utána a spiccet, s az orsóval matatok. Lépek egy aprót előre. Hiba.

A következő pillanatban jobb csizmám alól elfogynak a nádszálak. Persze erről nekem fogalmam sincs, csak akkor érzem meg a bajt, amikor a csatorna megszokott képe helyett a szürkéskék égbolt jelenik meg előttem. Estemben nagyot rántok a boton, végül el is hajítom. Repül is szépen délnek, mint a gólyák. A csizmám térd alatt véget ér, nem úgy a víz, mert az bizony térd fölé is elér. Hát ennyi. Sajog a seggem, csizmámban jéghideg lé csordogál. Összeszedem a meggyötört botot, és lehajtott fejjel cuppogok vissza Karcsihoz. A fene essen bele, biztos jó csuka volt...

Karcsi. Ugye nem rajtam vigyorog? Nem is ajánlom neki...

Száraz zokni, száraz cipő, új remények, csak a nadrágom szára vizes, de az nagyon. Nem baj, megfagyni nem fog, ahhoz még túl meleg van. Új helyen szándékozom bemutatni újszerű, kissé egyedi mártogató tudományomat. Furcsa, de közben állandóan a lábaim elé nézek. Most egy vízből kikandikáló nagyobb faág széleit faggatom. Aztán Karcsi hangját hallom, amint a nevemet kiabálja. Hoppá, az úszós! Megjött hát a szép csuka!

Leteszem a feedert - érdekes, úgy látszik ez a szerencsétlen bot ma állandóan a földön végzi - aztán nyomás vissza a nagy csuka felé. Futás közben lassan felenged bennem a feszültség, s megbocsátok a szűkmarkú csatornának, hisz végül mégis szép csukával hálálja meg a kitartó próbálkozásokat. Már csak pár lépés és oda is érek, aztán...

...földbe gyökerezik a lábam. Megrogyok, mint a TSZ-tehén. Karcsi vigyorog, botom a kezében, a csuka pedig kint tekergőzik már a parton. De mekkora?! Mint egy közepes szivar. Na jó, annál kicsit nagyobb, de mégis. „Bocs, hogy nem vártalak meg vele, de nem tartott sokáig...” mondja, aztán rám bízza a továbbiakat. Könnyeimmel küszködve szabadítom meg az újabb bugylit a horogtól. Csinálok róla egy-két képet, ebből is látszik, hogy nem vagyok teljesen magamnál.

Gonosz szemű, krokodilpofájú, igazi ragadozó. És milyen kicsi...

Hát kérem: az átok az már csak ilyen. Újabb csalihalat tűzök a horogra és blazírt pofával dobom épp a szemközti nádasba. Nem hisztizem, nem mérgelődöm, csendben cibálom magam felé a túlpartot. Egykedvűen konstatálom, hogy komolyabb véráldozat nélkül sikerült megúsznom a bátor dobást. Újabb csalihal, újabb dobás. Ezúttal csobban. Bár az úszó nem áll be jól, masszív kocsmatöltelék módjára dülöngél a felszínen, de otthagyom. A bugylinak úgy is jó lesz. Elsétálok a feederemért.

A Duna-Tisza csatorna nem rekordlistás csukáival vétette észre magát az utóbbi években. Kétségtelen, sok benne az apró, de azért akadnak benne szebb darabok is, hisz magam láttam néhány két-három kilós példányt. Nem én fogtam őket, de rajta vagyok a témán. Különben is: jövő hétre már megbeszéltem Istvánnal egy újabb csukázást, bár ezúttal más csatornák felé vesszük az irányt. De ide is visszatérek még az idén, mert szeretem ezt a vizet. Itt kezdtem tanulgatni a pergetést a magam erejéből, no meg a profik cikkeiből okulva. És megfogom majd az én szép csukáimat, ha addig élek is!

Csodálatos csendélet: bot, orsó, úszó és csuka. De az Isten szerelmére, nem lehetne kicsit nagyobb?

Czender Miklós (bogyo)