Az előző részben állóvízi körülmények között szerzett tapasztalataimról számoltam be. Elégedett voltam a tavi teszttel, de egy ilyen kaliberű botot vétek lett volna nem kipróbálni folyóvízen is! Helyszínnek a Dunát választottam. Oly sok szép élményben volt részem ezen a folyón az utóbbi néhány évben, hogy nem hagyhattam ki a tesztből a jó kis márnás pecákat sem! Szándékosan nehéz pályát választottam. Úgy voltam vele, ha ez tényleg olyan jó bot, mint ahogyan azt a tavi pecákon tapasztaltam, akkor ezt is bírnia kell. Nagyon kíváncsi voltam arra, hogy egy hozzám hasonló megrögzött fenekező horgászban, aki a klasszikus nehéz fenekezés művelője, milyen benyomást tud kelteni vadvízen, horgászat közben egy ilyen feederbot. Lássuk hát, akkor a folyóvízen szerzett tapasztalataimat is!
A tavi alkalmakat élveztem, de sajnos igazán nagy hallal nem találkoztam. Természetesen megvan a varázsa az apróhalazásnak is, de én bátran fel merem vállalni, hogy számomra a horgászat savát-borsát, ízét, a nagy halakra való vadászat adja. A törökbálinti tóban él néhány nagy hal a legenda szerint, de valahogy engem elkerülnek ezek a halak. Sok az „esti mese” az ilyen vizeken, vagy én voltam balfék minden alkalommal. Vagy az is lehet, hogy tényleg van benne kapitális jószág, csak nagyon kevés és ritkán látni őket. Nem is bántam azt, hogy egy kicsit ráuntam a tavi pecákra, így legalább ismét hazai pályán találtam magam: vad folyóvíz vad halakkal, nehéz körülmények között! Ez már kedvemre való volt.
Sok támadást kapok az általam alkalmazott nehéz felszerelések miatt. Itt volt az alkalom, hogy választ kapjak arra, hogy igazuk van-e a módszeremet kritizálóknak. Számomra is nagy kérdőjel volt, hogy fel tudja-e venni a versenyt a feederbot a fenekező botjaimmal szemben azokon a helyeken, ahol horgászni szoktam. A botba beletettem jó pár pecát, szóval tényleg nem félvállról vettem a dolgot. Régebben egy-két évig horgásztam már feederbottal itt a Dunán, de számottevő eredményt nem tudtam felmutatni. Fogtam halat, csak nem olyan mennyiségben és minőségben, mint ahogy én azt szerettem volna. Így visszagondolva, akkor nem is a körülményeknek megfelelő cuccal próbálkoztam és nem is a leghalasabb helyeken. Azt gondolom, hogy most már tapasztaltabb vagyok. Tudom, hogy mire van szükségem, van elképzelésem arról, hogy mit is várok el egy horgászbottól. Az állóvízi alkalmakon megismertem a botot, ezért tudtam, hogy a folyóvízi horgászatokon változtatni kell majd néhány kiegészítőn. A tavi pecákon az első néhány halnál egyértelműen bebizonyosodott, hogy kelleni fog egy a bot hosszúságához illő, hosszú nyéllel rendelkező merítőháló.
A nehéz körülményekre való tekintettel és a várható halak mérete miatt kizárólag a legerősebb, piros színű spiccet használtam. A Dunán én a három közül mindig ezt tettem fel minden pecán.
Az első alkalmon a kor divatja szerint monofil főzsinórt használtam fonott dobóelőkével. A nagysúlyú végszereléket így könnyen el tudtam dobni a kívánt helyre. Ezzel nem is volt gond. A baj azzal volt, hogy kifelé nem jöttek a cuccaim. Elvesztettem az összes 5 unciás kosaramat pár perc alatt: ahány dobás, annyi szakadás. A nyolcadik-tizedik után már egy kicsit bosszantó volt. Rendkívül lehangoló tud lenni az, amikor eltervezek valamit, de egy pillanat alatt borul az egész. Kitartó vagyok egyébként is, nem szeretek a Dunán a szerencsében bízni. Még akkor sem, hogy ha tudom, óriási szerepe van a halfogásban! Mintha a lelkem mélyén tudtam volna, hogy szükségem lesz vészmegoldásra. Horgászat előtt beszereztem egy tekercs fonottat arra az esetre, ha elcsábulnék. Én fonott párti vagyok amúgy is. Az ember nem tud kibújni a saját bőréből, elővettem a tekercset és felcsévéltem. Mosoly ült az arcomra, tudtam ezután nem lesz gond!
A végszerelékek elvesztése után már nem akartam túlcifrázni a dolgot, ezért is döntöttem az egyszerűség mellett. Néhány előre elkészített előke, egy kevés ólom, egy marék sajt, egy jól megválasztott placc a Duna medrében… és egy kis optimizmussal felvértezve bátran számíthattam a márnákra!
Rögtön az ugrott be a hal fárasztása közben, hogy a fenekező módszeremnél én ezt a melót a jófajta fékre bízom, vagy lazább fékkel fárasztok és a kezemmel fogom le a dobot, ha kér egy kis zsinórt a hal. Közben a botot is mozgatom, attól függ, hogy mit csinál a hal. Melyik az élvezetesebb? Számomra mindkettő! Azt viszont ki kell, hogy jelentsem: ezzel a feederbottal a hal fárasztásának élvezeti értéke elképesztő! Korábban gyakran éppen a biztosabb halfogás érdekében horgásztam nehéz, kemény felszereléssel, ám ott a halfárasztás élményének értéke csökken, ha nem termetes halról van szó. Az alternatíva, hogy kockáztassak egy finomabb cuccal az élvezet érdekében… nehéz kérdés! Az az érzésem, hogy egy heavy karakterisztikájú vagy egy még erősebb feederbottal valahogy mindkettő szempontnak meg lehet felelni, természetesen a bothoz méltó kiegészítőkkel.
A következő nap ismét a Dunán találtam magam. Feleségem nem örült, hogy megint horgászni indulok, így elcsaltam magammal a fiamat is családi program címszóval. Természetesen fűt-fát megígértem az asszonynak, hogy ezt-azt megcsinálok majd otthon a ház körül, csakhogy tudjak menni horgászni. (Amiből bevallom férfiasan szinte semmi sem teljesült azóta sem, de rajta vagyok a dolgon. Az az igazság, hogy amióta rákaptam a márnákra, nem hoz lázba az otthoni barkácsolás, festés, meg ilyesmi. Nem szép dolog, amit most írok, de képtelen vagyok mással foglalkozni, ha megy a márna! Egyszerű, átlagos technikával horgászva a Dunán sok a betli, ezért nagyon meg kell becsülni a halban gazdag napokat!)
Megérkezünk a partra, sehol egy márnaugrás. Mi folyik itt? Tegnap szép számmal voltak jelen a márnák, ma meg még egy ugrás sincs. Mindössze annyi történt, hogy a partközelben locsogott a jászkeszeg. Az első órában nem történt semmi. Aztán a semmiből egy kapás… bevágok, fárasztok, szákolok… és nem hiszek a szememnek!
Nem akarok okosnak tűnni semmilyen téren, de megfigyeltem néhány dolgot az utóbbi időben. A jó márnás helyeken - és itt azokra a helyekre is gondolok, ahol az év nagy részében csak egy kis ideig tartózkodnak a márnák - vannak visszatérő momentumok. A jó márnás helyeken járulékhalként horogra kerülhetnek a nagyobb jászkeszegek, ez idén számomra bebizonyosodott. Az ilyen placcokon év közben foghatunk még harcsát, a hidegebb időszakokban menyhalat is, magyar bucót és kecsegét is zsákmányolhatunk. Nem azt mondom, hogy másmilyen hal (pl. paduc, szilvaorrú keszeg is feltűnik olykor-olykor) nem lehet a környéken, de megfigyelésem szerint a magyar bucó kivételével akár céltudatosan is horgászhatunk a fentebb említett halfajokra is. Az a meglátásom, hogy ezek a halak hasonló életteret kedvelnek a budapesti szakaszon.
Ezt alátámasztja a következő halam is. A fiamnak óriási örömet okoztak ezek a percek! Régóta nyaggat, hogy miért nem fogok harcsát, miért nem viszek haza neki ilyen halat, hiszen ő játszana vele szívesen. Ilyenkor mindig azt válaszolom neki, hogy apa nem akarja hazahozni a kifogott halakat, majd fogunk együtt ketten harcsát! Teljesült az „álom”, igaz, nem országos rekord lett, de mégiscsak közösen fogtuk!
Összegezve a tesztidőszakra szánt két hónap eseményeit, azt kell mondanom, hogy a bot előzetes várakozásaimat felülmúlta. Tavi körülmények között rövid, egynapos pecák tekintetében maximálisan bevált. A bot alkalmas volt erre a feladatra, mármint az egész napos „nyüstölésre”. Minden kívánalmamnak megfelelt és ezt nem reklámcélból írom! Ezzel a bottal horgászhatunk távolra és közelre is. Lehet vele pontyozni és apróhalazni is. Az utóbbi megállapításom csak arra az esetre vonatkozik, ha nincs nálunk másmilyen bot erre a célra! A legextrémebb az a helyzet volt, amikor nagy távolságban, vízközt bodorkákat és sneciket fogtam 120 cm-es előkével. A lényeg, hogy kis ügyességgel meg lehet ezt is oldani. Tapasztalataim szerint főzsinórnak monofilból választhatunk akár 25-ös méretűt is, a botnak nem fog gondot okozni. 18-as alá viszont semmiféleképpen nem mennék. Folyóvízen főzsinórnak választhatunk bátran fonottat is, ezt őszintén csak ajánlani tudom. A bot tavon alkalmas a nehéz, távoli pályák meghorgászására is. A Dunán 200 g-os súly volt a legnagyobb, amit eldobtam vele, igaz, ezt nem a túlpartra dobtam, csak 20-30 méterre. Ha nincs más bot, óvatosan etetésre is használhatjuk. Halat nem vesztettem a bot miatt, se kicsit, se nagyot. Én ennyi idő alatt még nem győztem meg magam arról, hogy minden alkalommal feedereznem kellene a folyóvízi pecákon. Ez az extrém, nagyméretű felszerelésekhez való vonzódásom miatt nem következhetett be még. Ehhez több időre van szükség. Bár azt meg kell jegyeznem, hogy a halfárasztás élménye klasszisokkal gazdagabb a fenekező módszerhez képest. Ki fogok próbálni majd egy még erősebb botot, ami az én habitusomhoz még jobban passzol, amivel még beljebb tudok horgászni - ott, ahol a fenekező botjaimmal szoktam. Egy olyan botot, ami másnak már túl durung lenne. De kijelenthetem, hogy ez a bot mindig ott lesz a botzsákomban, mert tudom, hogy sokszor a feeder módszer az, ami a „halott” vízből is képes halat adni. Tavon viszont biztos, hogy első számú módszerem lesz a feederezés ezután!
Szeretném ezúton is megköszönni még egyszer a Haldorádó Teamnek és a Nevis Teamnek azt, hogy lehetőséget kaptam a bot tesztelésére, kipróbálására! Nem utolsósorban szeretném megköszönni feleségemnek a tavi képek elkészítését, Zsohygabinak és Eriknek pedig a folyóvízi képek elkészítését!
Írta: Dajnics Ferenc(deferi08)
Fotók: Ifj. Dajnics Ferenc, Dajnics Ferenc, Zsohár Gábor, Erik
