Bizonyára a legtöbb horgász ismeri és felismeri azt a tényt, miszerint ha egy kubik kapcsolatban áll az élő folyóval, akkor azt kiöntés idején csordultig feltölti vízzel, és halak is jócskán mennek be az árral. A hosszabb-rövidebb kényszerpihenőre ítélt víztér ilyenkor újra megtelik élettel. Jelen írásomban matchbottal veszem fel a halakkal a küzdelmet.
A Tisza Csongrád megyei szakaszának dóci részén található petresi - vagy a horgászok szavajárásával Szakadás* nevű - kubikrendszerhez látogattam el. Tavaly ősz óta nem volt számottevő áradás, ami feltöltötte volna vízzel a kubikokat, így aztán a víz csak fogyott belőle, sajnos a halak is, ráadásul a vízi növényzet is elburjánzott rajta. Viszont júniusban volt egy kisebb áradás, ami már elég volt ahhoz, hogy az ártér alacsonyabban fekvő részeire betörjön a víz.
Köztudott, hogy az ilyen áradásokkal halak is jutnak az ártéri vízterekbe, így a haldokló gödrök ismét megtelnek élettel, táplálékkal, emellett búvó- és ívóhellyé válnak. Ezen felbuzdulva gondoltam, teszek egy próbát, mit adott a „Szakadásnak” a folyó.
(*A Szakadás név az 1879-es petresi gátszakadás miatt maradt meg a helyiek körében.)
Hajnalban, pirkadatkor érkeztem, de már találkoztam horgászokkal, ami halat sejtetett. Sajnos a legtöbb helyet benőtte a sulyom, ami majdnem meghiúsította a horgászatomat, ám szerencsére találtam egy csupán félig és nem csurig benőtt vízfelületet, hát gondoltam, itt megpróbálom a dolgot. Ezt tetézte még a tengernyi szúnyog. Előző este bekevertem az etetőanyagot, hogy ezzel már ne kelljen bajlódnom a parton. Hamar lecuccoltam, elrendeztem a motyómat, majd következett a mélységmérés. Előttem 20-25 m-re már olyan mély volt a víz, hogy a 420-as matchbotomon nem tudtam volna fixen szerelni az úszót. Nagyjából 15 m-re előttem viszont már le tudtam tenni fenékre a szereléket. Először az volt a taktikám, hogy az aljzaton felkínált csalival a kisebb halak miatt egy érzékeny, a feltolós kapásokat is jól érzékelő úszóval horgászom, ebben volt segítségemre egy karbonszál antennás úszó, ami már a jelző felemelkedésére is látványosan kiemelkedett. Menet közben viszont vízközi horgászatra kellett átváltanom.
Az orsó dobján 17-es süllyedő zsinór, az előke pedig eleinte 14-es volt, de ezt kevesebb sikerrel tudtam kivenni, ha elakadt a növényzetben, ráadásul a szigorú fárasztást csak erősebb szerelékkel lehetett megoldani. Ezért végül a szerelék finom(abb)ságát fel kellett áldozni a vastagabb, 16-os előke itt szükséges előnyei érdekében. Az előkére egy 14-es Kamasan B511-es horgot kötöttem. A fő-és előkezsinór közé egy kisméretű dupla forgót iktattam be. A fő-és jelzőólom közti távolság 40 cm volt, az előke hossza pedig 30 cm. Az ólmozást úgy alakítottam ki, hogy egy vékony és egy vastag lamellát levettem az úszóról, így kb. 1,5 g ólmozás került a zsinórra, amire azért volt szükség, mert eleinte fenéken horgásztam, de később sem akartam szenvedni a küszök és az apró, bandázó vörösszárnyú keszegek miatt.
Hamar begombócoltam, majd felszereltem egy picker botot is - biztos, ami biztos alapon -, hátha akad bentebb valami termetesebb jószág. Mihelyst ezzel megvoltam, bedobtam úszós szerelékemet az etetésre és szinte várnom se kellett, jött is az első kapás, vele egy kisebb bodorka. Ezt követte egy tenyeresebb társa.
Újra felcsaliztam három szem csontival, és a szerelék máris a szokott helyen landolt. Miután beállt az úszóm, kis csend következett, utána egy látványos feltolós kapás. Bevágtam és éreztem, jól akadt! A leendő zsákmány erős kirohanással adta tudtomra, jó halat akasztottam. Nem lacafacázhattam vele, hiszen sulyom volt mindenfelé, és ha beviszi a szereléket a dzsumbujba, igen nehéz lett volna sikerrel kivenni, ezért agresszívan próbáltam fárasztani, amit a botom - karakterisztikájának köszönhetően - lehetővé is tett számomra. Alig egy perc alatt már közel is húztam a szákhoz, és szinte megijedtem, amikor megláttam hatalmas hátát és uszonyát! Sajnos nem gyakran akadok össze ekkora keszegekkel. Gyorsan megszákoltam, majd fellélegezhettem, most már minden rendben.
A hal szákba kerülése után fellélegezhettem ugyan, viszont elég bosszantó volt az előttem elterülő vízi vegetáció, melyben elakadva odalett a 14-es előkére szerelt horgom, így átváltottam 16-os méretre - biztos, ami biztos. Egy kis nyílás volt csupán a növényzetben, szigorú fárasztással ezen kellett a halakat átsegítenem. A zsinórom és úszóm közötti kontaktus sem volt olyan tökéletes, mint máskor, hiszen a növényzetre nem engedhettem rá a damilom, mert a sulyom levelei között hamar elakadt volna, ami rontott bevágáshoz, rosszabb esetben a szerelék leakadáshoz/elvesztéshez vezethetett volna. Kicsit feljebb állítottam a bot spiccét, ami így már rendben volt, és a bevágások is sikerültek.
A kezdeti sikerek után fogtam egy törpét, majd még egyet és egy másikat is. Hamar realizálódott bennem, váltani kell, itt már aligha lesz jó halam. Állítottam tehát a szerelékemen, két alkarnyi hosszal lejjebb húztam az úszót, így nagyjából 60 cm-rel feljebb horgásztam. Ez már segített a bajon, jött is egy szép dévér, ami a megfelelő mélységet bizonyította. Ezt követte egy kis balin, majd egy másik, ami azt igazolta, van elég csonti a kajában, viszont beljebb kellett dobnom, majd óvatosan ráhúzni szerelékem az etetésre, hogy a mohó apróságok ne kapják el idő előtt a csalit.
Később jött még két törpe, ami ismét arra ösztökélt, hogy még feljebb kínáljam a csalit: újból egy alkarnyi távval rövidítettem az eresztéket. Így a kezdeti 3,5 m helyett már csupán 2,6 m-es mélységben horgásztam. Az etetőanyag pótlásról is gondoskodni kellett, hiszen a keszeg szereti, ha potyog a fejére, de fontos, hogy a törpe se maradjon éhen odalenn, így aztán néha dobtam egy-egy kemény gombócot, hogy jusson nekik is. A keszegeknek egészen lazára, de még éppen dobhatóra gyúrtam, és ebből dobáltam az etetésre kicsit ütemesebben.
Ez a mélység már megfelelő volt, innentől kezdve folyamatosak voltak a kapások. A szúnyogok miatt - és persze mivel nem vittem szúnyogriasztót - elég nehéz volt a koncentrálás. Hosszú ujjú felsőmet is magamon kellett hagynom, pedig a lassan feljebb kúszó nap, hamar „kellemes” alföldi meleget varázsolt, tehát már duplán szenvedtem. Szerencsére a halak miatt nem szegte jókedvem a dolog. Csakhamar jött is egy laposkeszeg, amit később egy másik társa követett.
Idővel beindultak a kárászok is. A vége felé már több volt a kárászom, mint keszegem. Csak ne lett volna melegem! Bezzeg kapás nem volt a pickeren, így azt inkább kitekertem.
A nap egyre magasabbra emelkedett, a meleg és a tűző napsütés miatt a szúnyoghad is elcsendesedett, ami számomra öröm, hiszen lejjebb vetkőzhettem, de rossz is, mivel majd meggyulladtam. Az etetőanyagom is elfogyott, de ennek csak örültem, felhúztam egy vödör vizet, és abból locsolgatva hűtöttem magam időnként.
Hiába volt a sok hal, hiába csobbant a végén szinte kétpercenként kárász a szákban, végül a nap ereje győzött és távozásra kényszerített. Azért jó nap volt ez, sokat tanultam ma is, és örültem, hogy újra elővehettem egy régi, kedves módszeremet, a fix úszós matchpecát.
Csak ajánlani tudom másoknak is, hogy a kiöntés utáni időszakot kihasználva érdemes próbát tenni, és a kevésbé vízinövényes részeken úszózni egyet spiccbottal vagy beljebb matchbottal, illetőleg horgászni egy jót, vagy csak jól érezni magunkat.
A táj szép, csendes - ha kulturáltan nem zajongunk - és tiszta, ha szemetet nem hagyunk, vagy felszedjük a mások által - sajnos - otthagyottat. Ahogy a Tisza Csongrád megyei szakaszán szinte mindenhol, sajnos itt sem ismeretlen a halászat, néha karók tömkelege áll ki a vízből, utána meg csak az apraját lehet fogni, máskor a rabsicok és a tisztességtelen pecások rabolták a vizet, de szerencsére örömmel vettem észre, megszaporodtak a rendőri ellenőrzések, több a becsületes horgász és kevesebb a zsivány.
Vigyázzunk vizeinkre!
Írás, fotók, ábra: Szili Dániel (Danius)
