Célunk a meghökkentés, avagy egy műcsali születésének igaz története - 11. rész: vertikálszárnyak

Célunk a meghökkentés, avagy egy műcsali születésének igaz története - 11. rész: vertikálszárnyak

Már az első kísérletek rávilágítottak arra, hogy a vertikálhordozók nem tűrnek meg akármilyen szárnyat magukon, pontosabban fogalmazva extra igényeket támasztanak velük szemben - nem is a szárnyak, inkább a saját gyengeségeik miatt. A vertikálszárnyakkal való bíbelődés amúgy kísérleteim érdekes színfoltját jelentette és részben át is formálta a szárnyakról alkotott elképzeléseimet. Úgy vélem, mindenképp érdemes szót ejtenem róluk, ha már ugyanezt megtettem a hordozóikkal is. Lássuk, miről is van szó valójában!

A vertikális kivitellel való kísérletezgetéseim során alapvetően két problémával kellett megküzdenem: a szárnyak orientálódásával, valamint a hordozók oldalazásával, azaz függőleges irányból való kifordulásával. A horizontális szárnyakkal ellentétben itt igenis problémát okozott az orientáció, ugyanis a függőleges szimmetriasíkból kitolta a hullámot, ami egyrészt természetellenesnek hatott, másrészt próbálta kifordítani magát a hordozót is a függőleges pozíciójából.

Az arányaiban lapos vertikálhordozók önmagukban is hajlomosnak bizonyultak az oldalazásra, egy orientálódó szárnnyal a hornyaikban pedig még inkább. Ez persze nem az ő hibájuk, nekem kellett volna annyira lapítottra terveznem őket. A következő széria darabjai csak enyhén lapított, ellipszis keresztmetszetűek lesznek.

E hordozóknál igazából a kisebb amplitúdójú, orientációtól mentes szárnyak váltak be - már egy nagyobb amplitúdójú szárny is oldalazásra késztette a hordozót. Amúgy a lapított test egyik érdekes tulajdonsága volt az ide-oda csapongó, cikázó mozgás, ami mintegy kiegészítette a szárny hullámzását. Úgy látszik, igaz a mondás: minden rosszban van valami jó is.

A hagyományos (vízszintes állású) szárnyak kiforgató hatásának ellensúlyozására bevetettem néhány trükköt - ezek között is első helyen szerepelt a hátrafelé eltolt hullám. Arra gondoltam, ha a hullám eredőjét a hordozó súlypontjához képest hátrafelé kitolnám, akkor kevésbé lenne hajlamos kibillenteni azt. Így született meg a fordított szív-szárny koncepciója.

A fordított szív-szárny

Látható, hogy ez a szárny mindenben ellentmond annak, amit korábban a szárnyakról írtam, hiszen az eredeti szív-szárny koncepciójához képest a belső kivágott rész került alulra (a szív csúcsához), a hátsó, nyitott rész pedig felülre. Mindez a hullámképzés szempontjából meghatározó külső ív elülső szakaszának gyökeres megváltozását jelentette, mégis működött a dolog.

Fordított szív-szárny vertikálhordozóra feszítve

Nehéz leírni ezt a mozgását a harmadik részben kifejtett hullámegyenletekkel, bár a hátrafelé tolódás jól látszódik. Ugyanezt a szárnyat amúgy kipróbáltam horizontális wobblertest hordozóval is, és azzal is működött. Ebből is látszik, hogy a téma korántsem kimerített.

A próbálkozásaim másik irányvonalát egy szintén gyökeresen új elképzelés, az úgynevezett egy-hullám koncepció adta. Az összes eddigi szárny a megduplázott holdsarló elvén alapult, ám ennél a típusnál visszatértem a szimplához. Persze ettől függetlenül az alakzatnak továbbra is zártnak kellett maradnia, ami okozott némi fejtörést.

Egy alaptípus szárnyból „visszabutított” egy-hullám szárny geometriája

Saját magamat is meglepve még tudtam fokozni a „devianciáján” a hullámeredő hátrafelé kitolásával. E szárnynak már végképp nem volt semmi köze az eddig ismertetett szárnykoncepciókhoz, mégis bizonyította az életképességét.

Egy hátrafelé kitolt hullámeredőjű egy-hullám szárny geometriája

Az egy-hullám koncepció lényegét amúgy a dupla hullám azon részének eltávolítása adta, amit elsődlegesen felelőssé tettem a vertikálhordozó kifordításáért. Ez pedig nem volt más, mint az alsó hullám-fél. Ezen túlmenően a felső hullám-fél még stabilizálta is a műcsali testét, hiszen a vízellenállás révén egyfajta felfüggesztő erőt generált.

Eltolt eredőjű, egy-hullám szárny vertikálhordozóra feszítve

Ugyanerre az egy-hullám koncepcióra alapozva készítettem egy szív-szárny adaptációt is, az eredményt a következő fénykép mutatja.

A szív-szárnyból levezetett egy-hullám szárny

Erre a szárnyra felfekvő íveket sem mertem vágni, hogy a hullámot előre-hátra állítani tudjam a hordozó testén. A kör alakú belső rész szerencsére gyűrődésmentes felfekvést biztosított, rugalmassága révén pedig felfekvő ívek nélkül is megállt a hordozón egy adott pozícióban, így megfigyelhettem a mozgását. A végleges verzión már biztosan lesznek felfekvő ívek.

Szív-szárnyból levezetett egy-hullám szárny hordozóra feszítve

Ugyanennek a szárnynak az előfeszített oldalnézeti képe adta nyitóképet. A pataki próbák során ez a szárnyforma hasonlóan teljesített, mint az eltolt eredőjű egy-hullám szárny, annyi különbséggel, hogy a kunkorodó farok csapkodása adott még neki egy kis pluszt.

Összegezve a fentieket: a vertikális szárnyállású kivitel is életképesnek bizonyult, igenis van helye a többi megoldás között, bár a lehetőségei talán behatároltabbak, mint a horizontális szárnyállásúaké. Ezen túlmenően viszont rendelkeznek is egyféle specifikummal (lásd cikázó mozgás), ami akár fogósabbá is teheti őket.

A cikksorozatom utolsó részében a műcsali távlati lehetőségeit boncolgatom.

Sulyok Sándor
Fotók, videók saját forrásból

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: