Ébredés

Ébredés

Szári Zsolt „Árnyékok a vízen” című novellás kötetéből fogadjátok szeretettel az újabb remekművet: Zoltán jól ismerte a móló köveit (botorkált már rajtuk éppen eleget), ezért bátran lépegetett a fejlámpa sárgán imbolygó, keskeny fénycsóvájában. Közben azon tűnődött, vajon a hajnali háromórai kelés tényleg hajnali időpontnak tekinthető-e, vagy még maga az éjszaka? Osztott-szorzott magában, de nem jutott dűlőre. Csak azt érezte, borzasztóan korán (vagy talán későn?) van, és tudta, sietnie kell…

Körülötte az éjszaka szurtos kezeivel még féltékenyen szorította magához pirkadatra ítélt hatalmát, akár a kisgyermek kidobásra váró, valamikori kedvenc játékszerét. Kiterített fekete leple jól betakarta a vizet és a környező magaslatokat, csak a Hold csekély fénye szűrődött át rajta, bizonytalan kontúrokká rajzolva a nappali valóságot. A móló végén magasodó lámpaoszlop - sokkal feketébb sáv a sötétségben - árnyékként borult a kövekre, és amíg a mellette pöffeszkedő betonalapra lepakolta horgászfelszereléseit, úgy érezte, labilis ez az árnyék, bármikor eldőlhet valamerre. Kevéske felszerelését hamar elnyelte a sötétség, csak a felszeletelt küszöket tartalmazó zacskó és horog maradt a fejlámpa fénysugarában.

Gardafogás - koncentrált álomittas elmével a hajnali horgászatra. Ezért is volt a sietség: a hajnal kibomló világossága ugyanis messzire viszi a kövezés előtt portyázó sugár kardosokat.

Az öböl Fonyód fényeivel

Az északi part hegyeinek oldalán megannyi szentjánosbogárként világítottak a távoli lámpások, apró fényeik bágyadtan ringatóztak a Balaton szelíd tükrében. Fent, a lámpavas csúcsán időnként felvillanó zöld jelzőfény körül árvaszúnyogok fáradt hada dudorászott. Tökéletesen megkomponált zenéjük versenyre kelt a köveken megtorpanó hullámok halk szonettjével.

Egyedül volt a mólón, csak a tó kiáradó lehelete ölelte át moszat-víz illatával.

Rövid eresztéken felkínált horogára apró küszfilét tűzött, és a világítópatronos úszót a kövezés előtti vízre ejtette. A keskeny, rövid fénycsík látványosan kellette magát, kihívóan bukdácsolt a túlsó partról odavetült tompa fények tükörképei között. Zoltán figyelmét azonban lekötötte a körülötte lüktető víz. A felszín sejtelmes zsongással vibrált az apróbb-nagyobb halak hemzsegő tömegétől. Szinte forrt a víz, csendes bugyogással, melyben Zoltán látni vélte (hiszen hallotta) a vízre hullott kis zenészekért tülekedő küszöket. Néha egy-egy súlyosabb loccsanás, éles cuppanás is hallatszott a kishalak folyamatos pittyenésein túl, bizonyítva, hogy a nagyobb vadászok sem pihentek még el.

Sugár kardost várnak a patronos úszók

Leült a legszélső lapos kőre, melynek lába a vízben ázott, és évek óta kitartóan állta a hullámok meg a jég támadásait. Nézte a fénylő tetejű, billegő úszót, csendben várva az első sugár kardos megérkezését, miközben áhítattal hallgatta társai sokszor hallott, ám megunhatatlan beszélgetéseit.

*

Egyre nyugtalanabb lett az Éjszaka. Tudta, hogy a baj kelet felől érkezik, és ez sokkal borzasztóbbnak tűnt, mint a fogyó Holddal osztozni a sötétség uralma felett. „Kissé összeestél az utóbbi időben, elég rosszul nézel ki”, szólt oda kárörvendően a sápadt képűhöz, akit valójában ilyen kövéren nem szívlelt. Túl dölyfös és magabiztos mosolya állandóan idegesítette őt, de a csúfolódáson túl többet nem tehetett ellene. A Hold persze nem törődött Földhöz ragadt társa kritikájával. „Mit tudod te ezt, Éjszaka”, súgta némileg összehúzva magát, „hiszen sosem láttad a Nagy Fényt. Innét a testvéredet is látom, a kipirult arcú Hajnalt, aki már a Tihanyi-félsziget mögött toporog. Jobban teszed, ha szeded a sátorfádat, és elkotródsz nyugat felé…”

De az Éjszaka nem kapkodta el az indulást. Erőszakosan rátelepedett a vízre, a környező hegyek, dombok vonulataira, és duzzogva hátat fordított a meszes képűnek, mert tudta: a vén planétának igaza van.

Az első kapásra nem kellett sokat várni. Az úszó oldalazva merülni kezdett, majd amikor eltűnt a semmiben, Zoltán könnyedén megemelte vékony botját. A horog akadt, a hal riadtan cikázott odalent, végül erejét hirtelen feladva a felszínre dobta magát. A karcsú test kardpengeként, tompa csillanással szelte ketté a vizet. Hosszú mellúszóival szaporán integetett a mélység felé; talán az ott maradtaktól, talán csak az éltető víztől szeretett volna így végleg elbúcsúzni.

A látott hal

A tekergő hal Zoltán kezébe csusszant. „Különös hal ez a garda”, állapította meg a horog kiszabadítása közben, „olyan, mintha a távoli tengerek sós vizéből cseppent volna ide, ebbe az édes Balatonba”. Persze tudta, hogy ez így is van, mégis kedvesebbnek tűnt úgy gondolni e halra, mint az időben oly távoli Pannon-tenger hagyatékára. Szebben hangzik ez így: örökség. A sötétségbe burkolódzó hegyek és dombok, melyek átélték a múlt pusztító-koptató rohamait, szintén ezen örökség részei, hát miért éppen a garda lenne - földtörténeti mércével mérve - frissen idetelepült? „Eredendően tengeri hal, csak íváskor vándorol a folyók édesvizébe”, tudományoskodott tovább Zoltán. „A Balatonban mégis teljesen édesvízi életmódra áttért, önfenntartó populációja létezik. De ami ennél is különösebb, soha nem találkoztam kicsi - mondjuk küsznyi méretű - gardával…”, szögezte le sokadszorra is a furcsa tapasztalatot, melyet, ha olykor kérdésként tett fel elismert kutatóknak vagy halbiológusoknak, azok bizony úgy néztek rá, mint a szalajtott őrültre. „Hogy is van ez, kedves Pelecus cultratus?”, kérdezte a horog kiszabadítása közben, ám a hal nem válaszolt. Hatalmas szeme gyöngyként ragyogott a lámpafényben, acélkék háta, papírlap vékonyságú farktöve, késélnyi hasa és szabálytalan lefutású oldalvonala most is azt a képzetet nyújtotta, mintha több halból, távoli tengerek halaiból ollózta volna össze a valamikori Teremtő (Darwinról persze szó sem esett…). Aztán itt van ez a száj - sikerült végre kiakasztania belőle a horgot -, a felső állású, szinte függőleges száj. Mintha mindig - még szenvedései közepette is - mosolyogna…

Július
Apró tviszterrel

A kikérdezett (amúgy hallgatag) garda szákba került, a horogra pedig új küszfilé. Zoltán bedobott, de továbbra sem tudott szabadulni a gondolattól, amit az ujjnyi nagyságú garda hiánya keltett benne. Soha nem fogott ivadék méretűt e halból, se küszhálóval, se horoggal, se partközelben, se nyílt vízen. A leggyakoribb magyarázat, miszerint a fiatal garda a parttól távoli vizekben él, egyáltalán nem nyugtatta meg, az pedig, hogy valószínűleg összekeverte a küszivadékkal, nos, kissé bosszantotta is. „Ez nyilván olyan titok, melyet manapság is kiválóan megőriz magának a tó”, összegezte végezetül. Ráadásul a következő kapásra megfogott hal szakasztott hasonmása volt az előbbinek, és ezen már nem is csodálkozott. A tökéletes középméret, melynél csak néhány centivel kisebbet vagy nagyobbat látott eddig.

Kapás kapást követett, mohón kaptak a gardák. Érdekes módon hamar rátaláltak - tengernyi küsz közepette is - a felszín közelében feltálalt falatnyi haldarabkára, és rohantak, futottak volna a finomsággal boldogan tovább, de Zoltán botja mindannyiszor megálljt parancsolt. Cikázott a horogra akadt hal, kiterjesztett mellúszóival szinte repült a víz felett (pedig csak a víz színén szaladt vele), és Zoltán úgy érezte, néhány százezer év evolúciós munkája a gardákat valóban repképessé teszi. Egyelőre azonban a repülés csak a haltartó nyitott szájától a hálóval körülzárt vízig tartott gardáéknál, s egyáltalán: mi lesz itt néhány százezer év múlva?

Gardaország

Kissé meghalványult az úszó tetejére tűzött patron. Zoltán először azt hitte, kezd elfogyni a világítótest energiája. Az utóbbi időben gyakran vásárolt selejtes, rosszul világító és hamar lemerülő patronokat, de most nem ezzel volt a gond. Olyan jól elszórakozott eddig a sugár kardosokkal, hogy észre sem vette a pirkadat első lépéseit. Tekintete Tihany felé fordult. Arrafelé, ahol a sötétség megbicsaklott, a fekete szürkére váltott, és ahol a horizont szélén finom kontúrral új szereplő készült a színpadra lépni.

Új szereplő a színpadon

A Hajnal egészen váratlanul lépett elő a keleti félsziget takarásából. „Szervusz, testvér, megjöttem”, pirult el szégyenlősen, intve az Éjszaka felé, aki kedvetlenül gyűjtötte össze megszaporodott árnyékait. „De nagyon sietős, öcsém”, nézett feléje rosszallóan, „hova ez a rohanás?” A Hajnal erre még jobban elvörösödött, mert nem szeretett kellemetlenséget okozni senkinek. Tudta, a sötétséget kedvelő bátyja enyhe utálatot érez iránta, de nem volt mit tenni; kisebbik testvére, a Reggel szorosan a sarkában állva noszogatta őt. Az Éjszaka belátta, hogy itt már nincs keresnivalója. Lassan, sértődötten oldalgott el nyugat felé, helyet engedve a pirkadat rövid, ám annál furcsább homályának. Csak az egyre sápadtabb Hold vigyorgott elégedetten, hogy ugye, én megmondtam előre…

Szellő kelt a Nagy Vizet határoló partok irányából, kitartóan, már-már erőszakosan keltegetve a dombokat és hegyeket. „Ébresztő, mindjárt itt a Reggel!”, sugdolózott fáradhatatlanul. A lassan gyarapodó pirkadatban Zoltánnal szemben éppen Szürke Barát, a nagy hegy ébredezett; nyugati lábainál a kedves kis Szigliget nyújtózkodott, kobakján az ütött-kopott vár-sapkáját igazgatva, míg távolabb a Szent György-hegy, Gulács, Tóti-hegy és Csobánc ormainak sötét sziluettje hunyorgott a szégyenlős Hajnal arcába.

A kíváncsiskodó Szellő a berek felől érkezett. Kósza sietségében beleszaladt az egyenletesen zsongó árvaszúnyogok népes karába; a dal, melyet eddig monotonul adtak elő, váratlanul ritmust váltott. Felerősödött, majd újból elhalkult, rezgett a jelzőfény körüli lég, ütemre zenélt a sok apró hegedűvirtuóz. A Hajnal körülnézett, és pírjaival először Szürke Barát homlokát festette halványpirosra. Az öreg hegy lenézett a Nagy Vízre, melynek testében saját tükörképét látta felsejleni. „Ilyenkor vagy a legszebb, a legszebb…”, udvarolgattak őszintén a pajkos hullámok, meglágyítva a hegy amúgy kőkemény, nagy bazaltszívét.

A félszemű Szürke Barát

A Hajnal pedig éppen csak egy udvarias köszönés erejéig állt meg régi ismerőseinél. Sokat nem időzhetett, de az illem, az azért mégiscsak fontos. Talán ezért is szerette mindenki, no és persze azért, mert feloldotta a rossz álmokat, színes árnyékokat hozott a leplező sötétség helyébe, és új reményeket szórt a mögötte érkező Reggel lábai elé. Néhány percre megállt Zoltán mellett is, nekitámaszkodva a móló köveinek.

„Ne siess, ne siess, maradj még!”, kérlelték a köveken megtörő kis hullámok maradásra bíztatva, holott jól tudták: igyekezetük hasztalan. „Nem lehet, tudjátok jól, mennem kell…”, mosolygott erre, kifakadó fényeivel gyengéden megsimogatva az apró tajtékokat. „Holnap egy gondolattal ugyan később, de újból itt vagyok. Most pedig - nézett pillantásnyit hátra - üdvözöljétek Reggel bátyámat!” Ezzel maga köré gyűjtötte szétszaladt pírjait, és kényelmes tempóban beleolvadt a nyugati messzeségek párás homályába.

A Nagy Fény piros korongja lassan bújt elő a távoli félsziget derekánál. Sugarai még erőtlenek voltak és árnyékokkal terheltek, de percről percre teljesedett a világosság. Az eddig kitartóan muzsikáló szúnyogok koncertje váratlanul abbamaradt, és a sok kis zenész fáradtan húzódott be a mólóvégi nádas sűrűjébe. Ők már a Hajnalt sem szerették túlságosan, most pedig, meglátva a Reggel öntelt vigyorát, végképp eldobálták apró hegedűiket. A parti Szellő is enyhült kíváncsisággal, meg-megállva nézegette az elnémult vízfelszín tetejét, ahol nyoma se maradt a korábbi zajos tülekedésnek.

*

Pirkadat után már nem volt több kapás. A felszínről eltűntek a kishalak, velük együtt a Balaton titokzatos vándorai, a gardák is elhúzódtak a mélyebb vizekre. Zoltán nézte a rajtavesztett, vödörbe borított sugár kardosok élettől búcsúzó testét, és arra gondolt, ezt a csodát valahogy mind tovább meg kell őrizni. Fiainknak, unokáinknak…

Közeleg a gardák ideje

Azon a reggelen érezte először igazán, hogy nincs is számára ennél fontosabb feladat.

Összeszedte kevéske felszerelését, és - a megérkezett Reggel könnyű súlyával a vállán - elindult a móló jól ismert kövein a part felé.

Szári Zsolt (Willy)

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: