Tiszai meglepetés

Tiszai meglepetés

A vad vizek egyik varázsa abban rejlik, hogy soha sem mehetünk biztosra. Számtalan meglepetést tud okozni, aminek néha örülünk, néha nem. Szokásos éves születésnapi horgászatomon engem is egy meglepetéssel köszöntött. Hogy kellemes vagy éppen kellemetlen volt szeretett Tiszám köszöntője? Döntse el mindenki maga, miután elolvasta az írást, és megnézte a filmet!

Sajnos évről évre nem leszek fiatalabb. Mondhatni, öregszem. Talán menekülök, mikor igyekszem a születésnapomon elrejtőzni az engem kergető évek elől? Nem tudom. Tény, hogy az idő mindig rám talál, és a következő napon már egy újabb ősszel bővül életem kalendáriuma. Az idei volt a 35. őszöm, ami nem sok egy varjú életében, de nekem kicsit megterhelő, már csak azért is, mert egy varjúnak nem kell 35 év alatt annyit stresszelnie magát, mint sajnos az én generációmnak (is). Nem mondanám, hogy a mindennapok hajszája miatt kezdtem el horgászni, hiszen már 30 éve kergetem a halakat, és gyerekfejjel maximum a forró kakaó miatt érhetett némi idegi megterhelés, de biztos, hogy ahogy sorra hagynak el az évek (és a hajszálak), úgy vonzódom egyre többet a vizek partjára. A természetben feloldódom, hangzatosan szólva „relaxálok” a folyó partján.

Relax

A tavalyi „száknyélroppantó” szülinapomra emlékezve (ami nemhogy oldotta volna bennem a feszültséget, éppen ellenkezőleg, betetőzte a pechszériám), úgy határoztam, hogy kihasználom a Tisza ideális vízállását, és elcipelem mind a 34 év (még volt pár órám a 35-ig!) nyűgjét a folyóhoz, hátha leveszi a vállamról őket, és messzire sodorja az őszi falevelekkel együtt. A tett halála az okoskodás, szokták mondani, ezért inkább füllel fogható információkra alapoztam a horgászatot. Ez azt jelenti, hogy körbekérdeztem a barátaimat, akik nemrég jártak a folyón, mire számíthatok. A kapott információk igen biztatóak voltak. Eszik a márna a tímári kövezésen!

A kövezés békaperspektívából

A csókos ajkú talján bikák (by Novi) híre megadta a végső lökést a taktikához. Márnával kellene ünnepelnem a 35. évfordulót! Hogy rajtam aztán ne múljon semmi, kimondottan a márnákhoz igazítottam a szereléket. Még Gábor egyik korai videójáról emlékeztem egy kimondottan márnázáskor bevált szerelékre. Ezt a szereléket használta Csabi barátom is, csupán frissítette azt a mai kor eszközeivel, és nála is működött, miért ne tegyek egy próbát? Megvásároltam néhány szükséges apróságot, etetőt, és délután már robogtam is a márnák remélt lakhelye felé.

Lehet ennél szebb idő?

Gyönyörű időt sikerült kifognom. Az ősz csak színeiben idézte önmagát, a hőmérséklet a maga mögé utasított nyár langyos leheletétől volt simogató. Az ismerős tímári csorda is villanypásztorral elkerített karámban várta az estét. A probléma csupán az volt, hogy a karám pont a vízpart és az út között terült el. Mivel nem sok kedvem volt cipekedni, villanypásztor felett-alatt bujkálni, kihasználtam a velem tartó Cibus és Peti nyújtotta „előnyöket”. A két cimbora egy-egy karóval megemelte a drótot annyira, hogy az autóval átsurranjak alatta.

Peti, a stáb

Beraliztam a kiszemelt horgászhelyre a sok rácsodálkozó, bánatos, szemrehányó tehén-szempár össztüzétől kísérve. (Gondolom, épp a legfinomabb falatokat büfizték fel, miközben felriasztottam őket.) Kiugrottam az autóból, és megpróbáltam magamba fogadni azt a látványt, amitől nem tudok soha eltelni. Előttem a Tisza méltósággal csordogált. A szemközti partot már bearanyozta a délutáni napfény. Hihetetlen nyugalom áradt minden felől. Ezért jöttem! Ja, és persze a márnákért, mielőtt el nem felejtem! Peti a kamerával igyekezett megörökíteni a horgászatot, Cibus pedig sajgó tagjait melengette a napon. Micsoda idilli állapot.

A parton egyetlen pecás úsztatgatott. Tenyeres keszegek voltak a bolognai bot áldozatai. Komolyabb halra várt a mellette bedobott fenekező, de egyelőre hiába. Természetesen ez nem szegte kedvem, hiszen a folyó okozott már meglepetést akkor is, mikor más nem fogott, és akkor is, mikor mindenki más fogott. Csak én nem. Reméltem, hogy szülinapom alkalmából kegyes lesz hozzám. Hogy ne bízzak mindent csupán a folyó kegyeire, először a csalogató anyagot állítottam össze. Az apróságokat szerettem volna elkerülni, ezért etetőanyagban nem is gondolkodtam. Inkább valami tartalmas, tápanyagban dús finomságot készítettem a halaknak. A márnáknak szánt csemege 1 liter finom, izgő-mozgó csontkukacból és pelletből állt. Hogy mindez egyben meg is érkezzen a meder aljára, sóderral megsúlyozva ragasztottam össze. A kész etető a márnáknak igazi szülinapi torta!

A torta receptje: kavics, ragasztó…
… pellet…
… és a hab a tortán, csontkukac
Készül a szülinapi torta
Happy Birthday!

A gyertyát azonban én szerettem volna elfújni rajta. Ehhez persze fogni is kellene valamit, ezért a szerelékkel kezdtem foglalkozni.

Egy rendhagyó szereléket állítottam össze, ami inkább feederbotos szerelékre emlékeztetett. Ha röviden kellene bemutatni, akkor talán úgy lehetne leírni, hogy egy folyóvízi feederes szereléket tettem a rakósra. Nézzük, mi is kell, a „rakvafeederhez”!

Első lépésben a szokásosnál erősebb, 18-as zsinórt szabtam a vízmélység adta top szetthez. A damilra egy Stonfo Super Boom-ot fűztem, ami alá egy 15 centis szilikon csövet húztam. A szilikon cső alá egy gyöngysor került, amit egy forgó zárt. A forgóba kötöttem a kb. 80 centis előkét, a gubancgátlóba pedig egy 40 grammos, szögletes feeder kosarat csatoltam. Egyszerű, nem igaz? A gubancgátló és a szilikon cső együtt volt felelős a szerelék biztonságáért, a szögletes kosár pedig a stabil helyben maradásáért. A horognak - terveim szerint - a halakkal való szoros kapcsolat szerepe jut. Minden összeállt, kezdődhetett a várva várt peca.

A „rakvafeeder”
A tímári szerelék

Mivel a márna nem csípi a hangoskodást, úgy döntöttem, hogy a szülinapi torta szeletkéit apró adagokban, csészével szervírozom. A csészézés csak első pillantásra tűnik egyszerűnek, aki már próbálta, tudja, miről beszélek. A meredek part most sem könnyítette meg a dolgom, így férfiasan beleizzadtam, mire az alapozásra szánt ragasztott csontit betologattam a kiszemelt helyre.

Kemény meló a 10. után

Némi pihegést követően már csak a horgot kellett a halak elé lógatni. Ennél a módszernél azonban van egy kis gond. Az etetőkosarat meg kell tölteni ragasztott csontival. A szokásos betolásnál azonban a kosár idő előtt vízbe ér, ami nem tesz jót a kosár tartalmának. Magyarul, mire a horog a helyére ér, a kosárból rég kioldódott a sok finomság. Egy kis gondolkodással roppant egyszerű önkioldó szerkezetet készítettem ennek a hibának a kiküszöbölésére. A rakós megfelelő tagjára egy műanyag gyorskötözőt erősítettem. A kosarat ebbe az önkioldóba tettem, így amíg a botot a horgászhely fölé toltam, a kosár végig a levegőben volt, még csak véletlenül sem érintkezett a vízzel. A megfelelő ponton a bot elfordításával szabaddá tettem a szereléket, ami egy lendítéssel a helyére került. A kosár a helyén, rakós a tartóba, lehet elmélkedni.

A kioldás pillanata
Rakós a helyén, gondolatok itt is, ott is

Mikor érdemes ezt a módszert alkalmazni? Ha a célunk a csali tökéletes egy helyben tartása olyan helyen, ahol csak egy terítőnyi, akadótól mentes hely található, vagy a halak közül kizárólag a nagyobbakat szeretnénk kivárni, vagy csupán szeretnénk egy új, a megszokottól eltérő dologgal kísérletezni, bátran tegyünk egy próbát. No de kanyarodjunk vissza az eseményekhez!

A rakós egykedvűen bólogatott, ahogy a damil összeszedegette a vízen úszkáló szemetet. Nem igazán ezt a szerepet szántam neki, sokkal inkább a megiramodó torpedók utáni bebólintást szerettem volna látni. Kényelmesen elhelyezkedve vártam az ajándékomra. Cibusnak néha már rám kellett szólnia, hogy ideje lenne frissíteni a csalin, és a kosár tartalmán, mert így lehet, hiába ücsörgünk. Ekkor új csali, friss töltés és újabb várakozás következett. A folyó olyan volt hozzám, mint a szülők, akik eldugják a gyerek elől a szülinapi meglepetést. Éreztem, hogy valahol itt rejtegeti előlem, csak meg kell valahogyan találnom. Már jócskán beleszaladtunk a délutánba, mikor az első ajándékot megtaláltam. Egy friss csalizást követően a botot éppen csak letettem a tartóba, mikor a rakós vége megremegett, majd a gumi már szaladt is ki, a megiramodó hal után. Végre megérkezett! A rakóst megemelve éreztem, hogy szebb halba akaszkodtam. A mozgása azonban nem emlékeztetett a márna jellemző, konok, mederhez ragaszkodó komótos húzására. Sokkal vehemensebben, hirtelen irányváltásokkal, forogva védekezett. A gumi gyönyörűen rugózta ki minden menekülési kísérletét, ezért hamarosan felcsobogott előttem egy karcsú, vörös uszonyú test. Keményen rázta magát, forgott, igyekezett megszabadulni attól a valamitől, ami egyre közelebb húzta a parthoz. A szívem a torkomban dobogott, ekkor még úgy gondoltam, hogy egy szépséges jász akadt a horgomra. A horog jól tartotta a halat, szerencsésen a szák fölé vezettem. Ölembe vettem a szákot, és boldogan szemléltem a zsákmányt. Impozáns, izmos test, igazi folyóvízi szépség, de vajon kit tisztelhetek benne? Nézzük csak! Ez nem is jász, hanem egy gyönyörű fejes domolykó! Jellegzetes szája, feje, pikkelyzete volt a névjegye. Nagyon boldog voltam, hiszen itt még ekkora domit sosem fogtam. Ritkán lehet velük összeakadni, és akkor is inkább apróbbak jelentkeznek, pedig kérészrajzás idején megmutatják magukat a nagyobbak is. Közülük egy pihegett előttem. A horgot óvatosan szabadítottam ki, majd tartóba tettem a szép halat.

Az első meglepetés

Titkon abban bíztam, hogy talán sikerül egy meseszép folyóvízi terítéket fotóznom a nap végén. Remegő kézzel csaliztam újra. A folyó azonban újra csendbe burkolózott. Mintha azt súgta volna, barátom, ma érd be ennyivel. A délután - ahogyan éveim időszaka -, elszelelt, hogy átadja helyét az éjszakának. Az éjszaka azonban nem érkezik csak úgy, hipp-hopp. Nyugodtan ballag az égi országúton, és terelgeti maga előtt a délutáni fényeket, talán éppen úgy, ahogy a falu pásztora kezdte hazahajtani a csordát. Leghátul ballagott a legszebb pillanat, hogy az utolsó fénnyel még megajándékozzon. A nap már szemérmesen bújt a szemközti erdő fái közé, utolsó meleg simogatását is elvitte magával. Aki horgászott már a lemenő nap fényénél, az tudja, hogy van valami varázslatos abban a félórában, mikor a nap utolsó sugarai harcolnak a felkelő hold földöntúli fényjátékával. Mintha a természet is átérezné ennek a pillanatnak a jelentőségét. Csend és nyugalom árad szét egy röpke pillanatra, hogy hirtelen minden felpezsdülhessen.

A várva várt pillanat

A Tisza is erre a pillanatra tartogatta a legszebb meglepetést. Ha csupán a hangulatot, a látványt adta volna, sem neheztelek rá, de amit abban a fél órában kaptam tőle, nem fogom elfelejteni. Az addig mozdulatlan bot spicce hirtelen a vízbe vágódott. Mikor megemeltem a rakóst, újra az ismerős védekezéssel találkoztam. Biztos voltam benne, újra egy domolykó akadt a horgomra. Nem tévedtem. Éreztem, hogy a csoda csak néhány percig fog tartani, sietve csaliztam, és toltam be a rakóst. A szerelék alig ért le, máris szaladt valaki a horoggal. A mozgása ismerős volt, de sokkal nagyobb erőt éreztem. Mindketten küzdöttünk. Én az ajándékomért, az ajándékom az életéért, hiszen nem tudhatta, hogy milyen sorsot szán neki az élet. Kemény harcosra akadtam, aki minden cselt bevetett. Borzasztó jó érzés volt érezni azt az erőt, energiát, amit a hal beleadott a küzdelembe. Az ajándékom végül előttem feküdt. A nap legszebb domolykója volt, és a legmohóbb is egyben. Még a torkában volt az etetésről felfalt csonti, de a horogra is rávetette magát. Gyorsan újra csaliztam, hátha még nagyobb meglepi is vár rám. Az utolsó halam azonban mind közül a legkisebb volt, bár önmagában nézve bármelyik legyes horgász megnyalná a száraz legyet egy ilyen szépség láttán. A folyó vele üzent, ennyi volt, megkaptad az ajándékot, mára legyen elég. Boldogan pakoltam össze. Örültem, hogy barátaim is részesei lehettek a nem mindennapi szülinapi partynak, és újra csak hálás szemmel néztem vissza a sötétbe burkolózott folyóra. Ajándékát visszaadtam neki, hiszen sokkal többet kaptam tőle, mint csupán négy domolykót. Elfelejthettem pár órára a 35 év minden nyűgjét, és csak az maradt meg, ami szép, amit szavakkal leírni valójában nem is lehet. Kívánok mindenkinek hasonló boldog szülinapot. Legalább egyszer egy évben!

A filmen részletesen bemutatom a szereléket, a csonti ragasztást, Peti pedig igyekezett a hangulatot is megörökíteni. Kellemes letöltést hozzá!

Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotók: Takács Péter (t_peti), Irinyi Csaba (Cibus)
Video: Takács Péter (t_peti)

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: