Duna, márna, gondolatok III. rész

Duna, márna, gondolatok III. rész

Íme, írásom harmadik és egyben a befejező része. Bemutatom az általam használt praktikákat, amiket lapos, lassú folyású sóderos részen alkalmazok. Még akkor is eredményesek lehetünk, ha egyenletesen mélyülő, törésektől mentes, úgymond „csupasz” a meder feneke. Abban sem sokan vitatkoznak velem a férfitársaim közül, ha csupasz a fenék, általában már jó helyen járunk. :-) Kicsit hosszabbra sikeredett, mint terveztem, de talán ez annak tudható be, hogy igyekeztem pontosan leírni a saját horgászatomat, ezzel is segítve egy kezdő dunai pecásnak. Legyen mindenki sikeres, legyen mindenki kíméletes a halakkal! Aki ezen epizódot elolvasva is többet várt tőlem, csalódott, attól elnézést kérek.

Az eszközöket átbeszéltük az előző részben, már csak össze kell raknunk (fejben és gyakorlatban is) a felszerelésünket és összeállítanunk végszerelékünket. Ezt követően lehet a fej fölé emelni a botot, és egy megfelelőt lendítve a szerelék a vízbe érkezik, várva az első önkéntes jelentkezőt.

A folyamat, a technika, a lépések (ami az elmúlt három év alatt alakult ki nálam), a következő.

Vannak berögzült dolgaim (mindenkinek vannak rigolyái), ilyen a főzsinór befűzése a gyűrűkbe. Én mindig átváltom a felkapókart az orsón és így húzom le a zsinórt a dobról. Nem tudom az okát, beidegződés. Hasonló beidegződés a főzsinór és a forgó összekötése. Miután felhúztam a gubancgátlót és egymás után a két darab (egy kisebb és egy nagyobb) gumituskót, itt a palomar csomót alkalmazom az esetek jelentős többségében. Az előkezsinórt viszont clinch vagy módosított clinch csomóval kötöm a forgóhoz. Akkor változtatok rajta csak, ha a kötést az erőpróba után gyengének találom (megcsúszik, vagy megnyomják egymást a menetek, eldeformálják a zsinórt). Mondhatnám, az ok az is lehet, hogy ez gyengíti a teljes felszerelést. Az igazság az, hogy a kezdeteknél, mikor még tanultam a horgászatot, ez alakult ki bennem, a babonám ezt engedi meg.

Lassan összeáll

Az előkezsinórom hossza mostanában mindig 80-100 centiméter között van. Próbálgattam többféle hosszméretet, mire megállapítottam magamnak, nekem ez az ideális hossz, nekem ez nagyon bevált. Sokkal több a befejezett kapás, sokkal látványosabbak, bátrabbaknak tűnnek a kapások. Nem beszélve az előke megnövekvő teherbírásáról, mert ugye egy hosszabb előkezsinór többet képes nyúlni. Talán nehezebben szakad akció közben, segíti elnyelni a szerelékre ható erőt.

Rövid előkénél éreztem és láttam a spiccen, hogy odaver a hal, és ennyi. A dévéreket szinte rendre lehagytam a horogról, ha egyáltalán bizalmukba fogadták a csontit, sok volt a luft, az elvesztett hal. Ami dévér 1-2 darab kijött, azoknak mind a szája felső sarkában volt a horog, 1-2 mm-es húst fogva. Hosszú előkénél jellemző az oldalsó-alsó szájszéli - elvétve fordul elő felső - akadás, azaz tökéletesen ül és tart a horog. Szerintem (nekem) a márnázásnál is előnyösebb a hosszúra hagyott előke, mert a nagyok nálam igen kényesen ettek. Mondhatni - pedig kiszedtem több 2,5-3 kilogramm feletti halat -, ezeknek 50%-a „gébesen” evett (vagy ügyesen, nem tudom a helyes szót, de talán értitek). Apró, gébes ütések, utána csend, majd egy 5 centis gyors, erős rántás vagy húzás (néha még ez sem), és vége a kapásnak. Már csak az üres horog árulkodik a jelenlétükről. Eddig úgy vettem észre, hogy ez nem nagyon jellemző a keszegekre, illetve a kisebb méretű halakra, mint például küllőkre, durbincsokra stb.. 3-4 szem csontit egy szakálas horogról nem könnyű csak úgy, egyszerűen letépni.

Egy gébesen evő nagyobbacska

A (védett!) küllők kapása szerintem jellegzetes. Pici, apró ütések sorozata 5-10 másodperc szünetekkel. Sokat fogtam belőlük, én ezt tapasztaltam. Az igazság az, hogy hasonlóan a gébekhez, nem cibálják le egyesével vagy egyszerre a csontit, hanem mohón húznák be az egészet gyönyörű pofijukba. Általában, ha abbamarad a kapás, akkor óvatosan, nem berántva kitekerem, és rajta figyel a „kismárna”.

A durbincs (a selymes és a széles védett!) talán „alattomosabb”, de ő is csak befalja a csalit, nem tépkedi.

A keszegek és a snegók általában megtalálják a horgon a piros csontit, és addig szipolyozzák a belsőségét, amíg vagy szájukba akad a horog, vagy egy titokzatos erő elrántja előlük a terített asztalon felkínált csalétket. Esetükben a leamortizált csonti képe jellegzetes, csak a „kabát” marad a horgon.

Amit még észrevettem: hosszabb előkével „kényelmessé” vált a paduc fogása is. Mikor csak 30-50 cm-es előkehosszom volt, odavert egyet, és viszlát. Szedhettem ki csalicserére a szerelékemet, ha egyáltalán cserélni kellett, mert nem lopta le. Most (a megduplázott előkehosszal) olyan keszeges jelleget öltött a paducok kapása is, azaz 1-2 másodperccel több időm maradt bevágni, ami ebben az esetben rengeteg idő.

A domolykók pedig egyenesen rajonganak a hosszabb, a sodrás által mozgatott előkéért, de a jászoknál nem fedeztem fel jelentős kapókedv eltérést. Ők javarészt a lehulló, beálló „cuccra” vízközt, illetve a meghúzott, megmozdított, fellebbentett csalira mozdultak rá nálam. A hosszú előke használata óta kezdtem megfogni a nagyobb márnákat, egyre kevesebb lett a (számomra) félreérthető kapás.

Fenékjáró küllő, védett! Nem kismárna!

Lássuk, mit tapasztaltam meg az etetőanyagokkal kapcsolatban!

Kettéválasztanám a dolgokat, mert 9 Celsius-fok feletti vízhőmérsékletnél nekem nem vált be a sajtos etetőanyag, helyesebben kevesebb „akciót” hozott, és ez mindegyik gyártó termékére igaz. Bár ha valaki kimondottan jászra és paducra utazik a melegebb vízben, vélhetően az ilyen ízesítésű anyag lesz a megfelelő választás, én kevésnek találtam azt a halmennyiséget, amit ezek az ízek a horgászhelyre csaltak, úgymond szkeptikus lettem. Próbáltam én is „turbózni”, csontival, pinkivel, búzával, csemegekukoricával és egyebek hozzáadásával (együtt és külön-külön is), de az általam megálmodott eredmény rendre elmaradt. Persze, szép volt a nagy paducom és a jászom is, nagy örömöt okozott horogra csalásuk, de emellett az idő sokszor tétlenséggel telt. Jött pár apró keszegféle, szilvaorrú, lapos, karika, sneci és géb. Sok-sok géb.

Ha a gébeket és a sneciket nem vettem számításba egy peca alkalmával, nyugodt szívvel, szégyenérzet nélkül ki merem jelenteni, nekem is voltak betlis napjaim. Ezek a halak talán nem is az etetőanyag miatt álltak be elém, hanem a szemes, illetve az élő anyag vonzotta őket. Próbáltam a Haldorádó, a Timár, a Top Mix stb. sajtosát, átlagosan gyenge napok voltak ezek. Márna (nyár végétől) szinte alig akadt, pedig nem sajnáltam az etetőanyagba a sajtlisztet sem. (Csak zárójelben jegyzem meg, az idén nekem nagy csalódás volt a Timár sajtosa, valahogyan olyan semmilyen lett.) Ellenben „meleg” vízben a Timár folyóvízi keszeges etetőanyaga nálam világbajnok.

A dévérek gyakran vendégek voltak nálam
A szilvák is szeretik a finomságokat

Talán pontosabb képet mutathatok, ha leírom évszakra bontva, hogy nekem melyik anyag vált be, milyen tapasztalatokat szereztem az elmúlt időszakban.

Tavasszal a vaníliás (pl.: Maros), illetve a mézeskalács alapú (Timár folyóvízi keszegező) etetőanyagok voltak a nyerők. Ezekhez keverhettem 50-50% arányban pörköltöset, így változatosabb, szélesebb lett a becsalható halfauna, a megfogható halfajok száma. Itt jegyzem meg, tavasszal a fűszeres etetőket nem próbáltam, mert jól és eredményesen működött a fent említett etetőanyagokkal a halfogás, illetve akkor még a Haldorádó etetőkkel nem is találkoztam. Változtatni se mertem, annyira örültem a halaknak, és ugye a babona…

Nyártól szeptember végéig a mézeskalács alapú (Timár folyóvízi keszegező), illetve fűszeres jellegű (Haldorádó Nagy Dévér, Top Mix X-tasy dévér) etetőanyagokkal fogtam több és nagyobb testű halat.

Szeptember végétől a lehűlő vízben, kb. 9 Celsius-fokos vízhőmérsékletig a fűszeres jellegű (Haldorádó Nagy Dévér, Top Mix X-tasy dévér) etetőanyagok hozták a halak jelentős részét. Nálam 9 Celsius vízhőfok körüli értéknél jött be a sajtos etetőanyagok csalogató hatása. Jellemzően Haldorádó, Top Mix és Maros Mix termékeket használtam. Ekkor kezdem el a csali és a kosárba rakott finomságok dipelését is. Melegebb víznél ennek semmilyen előnyét nem tapasztaltam, nálam nem mutatkozott plusz a dipeléssel.

Ázik a finomság a finomságban - kérdés, kell-e a halaknak

A kapcsolódó kitérő után folytassuk az etetőanyag bekeverésével, „turbózásával”.

A bekeverést lehetőség szerint én előző nap végzem, s nemcsak a szemcsék teljes átázása miatt, hanem hogy felgyorsítsam a horgászat megkezdését. Laposabb részeken már kihagyok mindenféle ragasztásra, illetve nehezítésre alkalmas anyagot. Se PV1, se kenyér, se agyag, se kavics - semmit nem használok. A 9 Celsius-foknál melegebb víznél sose keverek 3 kilónál kevesebb etetőt, tudom, hogy el fog fogyni (amennyiben valamennyi megmarad, azt a snegók örömére, a horgászat végeztével beszórom a vízbe). Persze vannak extrém esetek, mikor hajnal 1-kor kevernem kell etetőanyagot, mert kifogytam. Sejthetitek, azért ilyenkor ez nagy öröm nekem :-) A 3 kilogrammnyi száraz etetőanyaghoz 1 doboz csemegekukoricát (doboza lesz a hamuzóm), fél zacskó búzát teszek, illetve élő anyagként 1 deci pinkit (néha elfelejtek venni, akkor semmilyen élő adalékot nem használok). Jellemzően elhorgászom még 1/2-1 liter csontit, amit sóderos részen soha nem ragasztok össze, hanem kosárban juttatok be a vízbe. Itt lényeges megemlíteni, hogy miért nem ragasztom a csontit, és hogy miért nem ragasztom, miért nem nehezítem az etetőanyagot.

Itt nem ragasztok csontit

Kezdem a csontival.

A márnák használják a fejüket a táplálékszerzésben, képesek a kisebb-nagyobb köveket arrébb lökdösni. A kosárból kimosódó élő csonti, hamar ficánkolásba kezd, egy részük befúródik a kavicsok közzé, egy másik részük elsodródik a kosártól távolabb, ide-oda. Az „elbújt” csonti helyben tartja a halakat, érzik az illatukat, a márna keresésbe kezd az etetés sávjában. A balinok (igen, ők, mert többször volt szerencsém fenéken fogni belőlük is), a domolykók, a jászok - általában a keszegek - a csonti fickándozásra táplálkozással válaszolnak. Így a nagyobb testfelépítésű halak az etetésen tarthatók. A testesebb halak megtartása magával hozza azt is, hogy a gébek elmenekülnek a horog közeléből. Bár tény az is, hogy az egyenletes mederfenék erősebb sodrásnál nem igazán ideális tartózkodási terület a kis „kártevőknek”.

A horog, illetve a kosár környékére csalt halak nem finnyáznak, azonnal rácsapnak a horog tartotta csontikra is. Az ok egyszerű, amennyiben nem kapják el a számukra létfontosságú eleséget, a víz továbbmossa azokat. A snegók sem tudnak nagy kárt okozni az élő anyagban, mivel a kavicsok körbeölelik, és jobban védik a szabad mozgású csontikat.

Szinte azonnal érezhető, ha a „hercegek” (márnák) és a nagyobb testű halak megérkeznek. Beleúszások (a zsinórba) tapasztalhatóak. Ezzel az egy tálalási móddal tudtam a horog közelében tartani őket úgy, hogy relatív hosszabb időt töltsenek el az etetésemen. Egy idő után kifigyelhető volt az időrendjük. Majdnem igaz az a megjegyzés, hogy órát lehetne igazítani hozzájuk. Ugyanakkor, ha ragasztottam az élő anyagot, a csontiknak nem volt lehetősége elrejtőzni a kisebb testű halak elől, a snegók és a hasonló méretű egyedek hamar szétszedték a nyűgombócot. Ezáltal a korlátozott mozgású csontik gyors halálra voltak ítélve, nem igazán jutott a nagyobb halaknak - annak is örülhettem, ha egyáltalán márnát fogok nappali horgászattal. Természetesen lehet fogni a sóderoson is ragasztott csontival, de - szerintem, illetve nekem - az ellenkezője jobban bevált.

A kisebb márnának is örülök, és büszke vagyok rá
A nagyobb csak hab a tortán

Az etetőanyag bekeverése nem okoz gondot általában senkinek, mégis jó leírni azt is, hogy én a Dunán picivel nedvesebbre keverem a tápot és a kosárba való belenyomással szabályozom a kioldódást. Nem csak arra kell nekem az etetőanyag, hogy a horog közelébe csaljam a halakat, hanem arra is, hogy a csontikat, illetve a szemes anyagot bejuttassam a kívánt területre. Nem végzek külön tesztelést az állagról, a horgászat elején úgyis sűrűbben dobálok, és a szerelék kivételénél hamar kiderül, túl erős voltam-e, túl keményre tömtem-e a drótkosarat. A sűrűbb dobálás oka, hogy ezzel is növelem a szemes, illetve az élő anyag mennyiségét a kezdetekkor. Nem titkolt célom pedig az, hogy a nem nehezített etetőanyag könnyedén kitöltse a sóderos rész egyenetlenségeit, a kosártól távolodva egyre vékonyabb sávba rendeződve. Így messzebbre ér el a szemcsék és ízesítő anyagok csalogató hatása, egyébként sem versenyen vagyunk :-) Ezzel a technikával a messzebb lévő halakat is be fogjuk tudni „húzni” az etetésünk sávjába, a kosár közelébe.

Papim behúzta ezt a gyönyörű szilvát, majd szabadon eresztette

Egyfajta utat mutattam a csalihoz, a helyben tartást pedig majd megoldja a szintén kövek közé ékelődött, a kavicsok által megállított kukorica, búza, illetve a csonti. Ha nagyon lazára és szárazra kevertük az etetőanyagot, félő, hogy a becsapódáskor „kilő” az anyag a kosárból, és a víz elszórja a teljes vízoszlop magasságában. Tehát a kosárba gyúrás módja nálam, hogy először az aljába erősen belenyomom a kaját, a kosár harmadáig töltve. Ezután szórom bele a csontit, majd elhagyva a kosár tetejétől körülbelül fél centit, következik az újabb etetőanyag réteg, amit már nem nyomok rá erőből, de ez így is kellően zár addig, amíg a kosár a fenéken meg nem áll. Általában minden második bedobásnál teszek csontit a kosárba, én ezt éreztem elfogadható ütemnek, halat adó mennyiségnek, természetesen vannak kivételek, de nem jellemző nagy eltérés nálam. Ősz végén a hidegebb, lehűlő vízen, mikor a sajtos etetőanyag dominál, annyiban változik nálam a horgászat kezdete, hogy nem dobálok sűrűn a kosárral (illetve, ha a meghorgászandó táv elérhető közelségben van), a gombócozást lekorlátozom a peca elején 1-2 darab kétkezes, úgynevezett alapozó pogácsa (lapított gombóc) bedobására.

Először…
… másodszor…
… harmadszor
Őrá vártunk…
… mehet is dolgára

Most még leírom nektek egy furcsa tapasztalatomat (igaz, a magyarázatán még egy keveset gondolkodnom kell). Megdöbbentő eredményt hoz ebben az időszakban, a „furcsa” dipelések alkalmazása. Jellemzően én a kosárba rakott csontikra szoktam töményen önteni aromát. Néha epreset, néha sajtosat. Úgy vettem észre, hogy ahol én horgászom, jellemzően ezek az ízek jöttek be. Érdekesség az is (többször előfordult már), hogy ha sajtos etetőanyagot kevertem és tettem a kosárba, akkor epres ízesítéssel volt érdemes a csontit dipelni. De az is működött a több órás várakozást és kísérletezgetést követően, hogy a kosárba tömény epres került a sajtos anyaggal körbezárt csontikra, a horog tartott csontik pedig sajtos dipelést kaptak. Ilyenkor, ha máshogy variáltam, az jóval gyengébb eredményt hozott. Ha visszatértem a bevált módhoz, újra fogtam a halakat. Ebben az őszi időszakban gyakrabban használok fonott (no kapok majd ezért, pickerre fonott :-)) előkét is. Az oka és a magyarázata (számomra) könnyen elfogadható volt, mert meglátásom szerint a fonott zsinór (és annak szálai) jobban magában tartják a dipet, az illatot, mint a monofil előke, s úgy vélem, hogy ez is hozzásegített ahhoz, hogy eredményesebb lehetek.

Idén nem keserítették meg az életemet…

Nem árt megemlíteni, hogy nyáron, a szezonban, a halak kapókedve azért nagyban függ a hajók sűrűségétől is. Illetve a dévérek, egyéb keszegfélék, márnák jelenléte diktálja, hogy hányszor dobáljunk be kisebb-nagyobb (ráetető) gombócokat. Ugye a kosárral folyamatosan etetjük valamennyire a pályát, de ha a halak mennyisége megkívánja, akkor kisebb, féltenyeres (egy kézben összenyomott) „galacsinokat” nyugodtan küldhetünk a meghorgászott területre - feltéve, hogy a meghorgászott terület kézzel etethető távolságban van. Ha nem bízunk kézügyességünkben, használhatunk csúzlit is, ha ebben sem vagyunk jók, akkor inkább dobáljunk pecabotunkkal sűrűbben, a kosárral való etetés is hatásos.

Jellemzően a horgászat megkezdése előtt, illetve a bedobások elején megpróbálom felderíteni az előttem lévő területet. Ha nem látok medertörésre utaló jelet a víz színén (ami kisebb fodrozódást, vízfelszín-megtörést jelent a konkrét helytől folyásirányban lefele), vagy nagyobb távolságra van a célterület, nem szoktam sokat töprengeni. Ilyenkor a 40 grammos kosarat használom kiindulásnak. Megtöltöm etetőanyaggal, dobok folyásnak lefelé, esetemben 10, de inkább 11 óra irányába. Ha a kosár sokat bukdácsol, görög lefelé (ezáltal természetesen kifelé is, mivel a horgászbot spicce adja a bedobott, adott hosszúságú zsinór forgáspontját), magyarul nehezen áll meg a szerkó, akkor csökkentem a dobás hosszát. Így haladok a szerintem megfelelő (minél hosszabb, de ideális) távolság megtalálásáig, ezt a sávot kezdem jól megetetni, erre a sávra próbálom a halakat összpontosítani, becsalni.

Ha tényleg minden összejön, márnafárasztás a jutalmunk…
… de ha „csak” domik jönnek, ne keseredjünk el!

Tapasztalataim szerint a Duna sóderos, laposabb részeire is általában elmondható, hogy ha a 40 grammos kosár (a benne lévő csalogatóanyaggal) az általam javasolt módon kialakuló távolságban megáll, ott azért van akkora vízmélység, ami életteret és lehetőséget ad a nagyobb halaknak is a táplálkozásra.

A folyásnak felfelé történő dobást nem javaslom. Oka többek között, hogy esetleg egy akadó fogja meg(állítani) a szereléket, ami által szinte borítékolható a biztos szakadás, arról már ne is beszéljünk, hogy a sodródó, görgő kosár plusz csavarmeneteket teker(het) a főzsinórra. A másik ok, hogy a sodrás ereje miatt lefele gördülő drótkosárból (a beállásig tartó hosszabb idő és út miatt), a meder fenéken az etetőanyag, sokkal nagyobb területen szóródik szét. A meghorgászandó területtől feljebb és bentebb kezd bontani a csalogatóanyag, s ahogy a kosár halad lefelé (kifelé), sokkal nagyobb területen szórja szét tartalmát. Ezzel nem összehúzzuk a halakat, hanem a kívánatosnál sokkal nagyobb területre „etetjük szét” őket.

A pontos sávetetés kulcsa a zsinórjelölés…

Többször írom azt márna helyett, hogy nagyobb halak. Ennek oka az, hogy 9 Celsius-fok feletti vízben nem horgászom célzottan márnára (értem ezalatt, hogy sajt a csali, sajtos az etető stb.), lehet felőlem október, szeptember, mindegy. Próbáltam, de feleannyi márna jött, mintha a keszegezés járulékhalának tekintettem volna, jeleztem is nektek etetőanyag-alkalmazási szokásaimat. Márnák mellett viszont folyamatosan vendég volt a keszegnépség nagyja, így még több élmény ért. A sajtos etető viszont nálam „elzavarta” a nagy dévéreket, szilvákat stb., jöttek a gébek, a snegók helyettük.

Térjünk is rá egy kicsit a csalira, mert ahogy nézem, hosszú lett az írás. Számomra a csonti a „menő”! Persze etetésem jellegéből adódik ereje, fogóssága. Próbáltam a sajtokat, gilisztákat, kukoricát, ám egyik sem volt erős és sokat tudó (nálam), így maradtam a csontinál. 3-4-5 darab maximum a horogra, és ebből (babona) 1 piros színű kell (nálam) legyen.

Leánykoncér, védett
A keszegnépség értékeli igyekezetemet
Kis horog, kevés csonti, nagy márna…

Végezetül szeretném megköszönni azoknak, akik figyelemmel kísérték háromrészes sorozatomat.

Szeretném megköszönni azoknak, akik hozzászólásaikkal, véleményükkel emelték az íráshoz kapcsolódó fórum látogatottságát, szakmaiságát, s hozzáadták személyes véleményüket, tapasztalatukat.

Szeretném megköszönni Holinak (együtt „betliman”-ek vagyunk :-)), Muzonak, Svirinek, Kredencnek, a gödi szekciónak, hogy horgászhattam idén velük is.

Köszönöm HacDrávaKingMesternek, a mindig alapos figyelmet, a halismereti segítséget.

Köszönöm Sorinak, hogy nyitott volt a válaszokra, s elfogadta azokat.

Mindenkinek görbületes szezonkezdést kívánok 2010-ben is! :-)

… görbüljön!

Balla Csaba (tmpgenc)

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: