Irány Eldorádó, avagy az én „kincsem” története

Irány Eldorádó, avagy az én „kincsem” története

Bármily szomorú is, de eltelt a nyár. Én is - mint minden bizonnyal számos más sporttársam - sok-sok jobbnál jobb élménnyel gazdagodtam a legmelegebb évszakunkban. Egy új, csodálatos víz felfedezése, valamint halainak kiismerése és „becserkészése” olyan élménnyel ajándékozza meg a horgászt, amit soha nem feled el, és biztosan a legelsők között fognak szerepelni, mikor majd a nyári élményeiről mesél. Tartsatok hát velem, és „hallgassátok” az én kis beszámolómat! :-)

Nem is tudom, hol kezdjem… Még annyira frissen él bennem a megtörtént események sorozata, illetve az élmény, hogy hosszasan tudnék mesélni róla.

Kezdjük talán az elején. A szóban forgó víz, mely új távlatokat nyitott bennem, nem más, mint a Jászság szívében elterülő jászteleki Eldorádó horgásztó. A tó csodálatos környezete, minden igényt kielégítő ellátása, felelősségteljes, segítőkész, barátságos tulajdonosai és nem utolsósorban gyönyörű, egészséges, hibátlan halai, melyek nagyon ritkán tapasztalt, példátlan erővel küzdenek horgunkon, mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy mára e tavat nevezhessem kedvenc vizemnek. :-)

Nagykátai lakos lévén szerencsésnek mondhatom magam, hiszen a tó csupán 25 kilométerre található a „főhadiszállástól”. Ugyanakkor szerencsétlen is volnék, hiszen magam sem tudom, hogy hogyan kerülhettük el egymást egészen idáig ezzel a remek tóval.

Egy kedves barátomat és egyben kollégámat idézve: „Egy horgászat nem horgászat, két horgászat, fél horgászat, három horgászat egy horgászat! Ezt az eszmefuttatást nem is olyan rég hallottam, és be kellett látnom, hogy bizony van igazságtartalma. Átgondoltam ennek a lényegét, és megértettem, hogy mire is gondol kedves cimborám. Minden horgászban mielőtt ismeretlen vízre látogat kialakul egy kép, egy kép amin a jónak gondolt etetőanyag keverékek, csalogatóanyagok, valamint a taktikája, alkalmazandó szerelékei találhatóak, viszont ez a kép némileg zavaros, mivel soha nem tudhatjuk, hogy a számunkra bevált taktika, ami egy másik vízen már oly sok szép halat eredményezett, itt is beválik-e, sikerhez vezeti-e a horgászt az új pályán. Ez velem sem történt másképp, három horgászat elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy kialakuljon a saját taktikám és elképzelésem, mely sikerhez vezet ezen a tavon. Ezek után már csak a finomítás, csiszolgatás marad a horgásznak, miközben persze gyűjti a tapasztalatokat.

A kísérletezés egyetlen percre sem állhat meg!

Május vége felé járt az idő, mikor egy horgásztársammal először látogattunk el Eldorádóba, melyről már oly sok jót hallottunk. Nem kellett csalódnom… Szép, igényesen kialakított környezet fogadott a parton. Első ránézésre is mindenhol rend és tisztaság uralkodott. Aznap reggel volt szerencsém látni egy horgász gyönyörű, 32 kg-s harcsáját, és nem sokkal később a mellettem horgászó fiatalembernek meríthettem egy csodás, 10 kg körüli pontyot. A rengeteg érdekesség és a nem mindennapi módon küzdő, gyönyörű halak mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a nap végén a távozás miatt fájó szívvel induljak haza. Igaz, engem személy szerint a kapitális halak - melyekről híres a tó - aznap elkerültek, de így is jó napot zárhattam.

A tavasz legvégébe nyúló próbákat egy fantasztikus nyár követte! Szebbnél szebb halakat terelhettem partra, bizony volt mit lencsevégre kapnom. Számos erőtől duzzadó nyurgával, sok-sok szép tőponttyal és tükörponttyal hozott össze a sors, de az igazi „nagy ő” még váratott magára. Tudtam, tartogat még számomra meglepetés a kedves kis tó.

Egy meleg augusztusi napon a Kék villám volt a nyerő
Fontos a hal iránti tisztelet! A kíméletesség minden halnak kijár!
Jobb érzés lesz nekünk is!
Emlékezetes küzdelem után vehettem kezembe ezt a szép tőpontyot
A reggeli időszak a legbőkezűbb napszakok egyike
Semmi okunk aggodalomra, ha borongós idő próbálja kedvünket szegni horgászatunk alatt! Sőt…
Néha egész kevés hiányzik a sikerhez… jelen esetben csupán a csali könnyed lebegtetése kellett

Nagy izgalommal, reményekkel telve vártam a szeptembert. Ezt a hónapot tartom legelőnyösebbnek a pontyhorgászat szempontjából, hiszen ekkor számomra és a halaknak is kedvezőbb a hőmérséklet, mint mondjuk a júliusi kánikulában. Több éves tapasztalataim is a pontyok étvágyának növekedéséről árulkodnak, mikor a horgászataimról készített feljegyzéseket nézegetve a kilencedik hónaphoz érek. Sajnos csak a vénasszonyok nyarának második felében sikerült időt szakítanom az újabb pontyportyára.

Egy kedves barátommal, Bánati Zoltánnal (Roger) már hónapok óta nem láttuk egymást, egyszer nekem, másszor neki akadt dolga, sajnos nem tudtunk összehozni egyetlen közös horgászatot sem a nyáron. (Rogerről tudni érdemes, hogy bármibe is fog bele, az élet bármely területén, nem viccel! Ritka precíz ember, mindig a 100%-ra törekszik. Nagyon sok mindent tanultam tőle a horgászaton belül és azon kívül is, amit köszönök neki!) Az előzetes egyeztetéseket követően végre sikerült találni egy dátumot, amely mindkettőnknek jó. A helyszín egyértelmű volt, jómagam mást el sem tudtam volna képzelni erre a napra, Roger pedig még nem járt ezen a tavon, és újdonságokra nyitott ember lévén semmi ellenvetése nem volt az eldorádói peca ellen. Bizony régen történt már meg velem, hogy egy másnapi horgászat várható izgalmai miatt ne tudnék elaludni előző éjszaka, de most ez történt.

Végre eljött a várva várt nap! A korai kelés eredményeképp sikerült elsőnek érkezünk a tóhoz. Elfoglaltuk a legjobbnak vélt helyeket és megkezdtük a kipakolást, összeszerelést. Ezt követte a horgászhelyünk megetetése, melyet Roger barátom tökéletes pontossággal hajtott végre. Jómagam elegendőnek ítéltem meg azt a mennyiséget, amit a nap folyamán etetőkosárral a vízbe juttatok, tehát csak szemlétem, amint a szép, egyformára gyártott, jobbnál jobb falatokat rejtő tartalmas gombócok kirepülnek a házilag fejlesztett parittyából, és csobbannak be szinte centiméterre azon a helyen, ahová a „mester úr” szánta. Ha már az etetőanyagoknál tartunk, essék pár szó ezekről, illetve az általunk használt csalogatóanyagokról, szerelékekről. Jómagam egy etetőanyag mixet használtam, mely a következőket tartalmazta:

  • 1 kg Haldorádó Pelletes Fekete,
  • 1 kg Haldorádó Nagy Ponty,
  • 0,4 kg főtt mag mix (kukorica,napraforgó,zöldborsó,vörös köles,búza),
  • 4-5 „kupak” Haldorádó Nagy Ponty Aroma Tuning.

Ami a csalikat illeti, mint mindig, most is elsőként a Haldorádó Carp Master Kukorica Tuning család került elő a repertoáromból, mely az aznapi horgászatom legsikeresebb csalijának bizonyult. Közülük is a Mandula Bomba, és a Mézes Pálinka fantázianévre hallgató tengerik értek el különösen jó eredményt. Továbbá a Dynamite Baits Red Fish 15 mm-es bojlija eredményezett még halszagú kezeket számomra.

Roger elsőként a VDE Narancsos ízesítésű halibut pelletje mellett tette le voksát, melynek csáberejét tovább fokozta plasma-, illetve folyékony dipjének segítségével létrehozott illatozó, kocsonyás réteggel. Szerelékeimet tekintve egyszerű gubancgátlós-etetőkosaras végszerelékeket állítottam össze, melyet 35-ös Silstar Matrixx Pro monofil zsinórra kötöttem. A kosár súlya picit nagyobb volt, mint az általam ideálisnak tartott méret, de a 35-ös „buzogányaim” hiányában ki kellett egyeznem a 45 grammos változattal. Horogelőkém egy kb. 20 cm hosszú 0,12 mm átmérőjű Silstar Micro Dynema fonott zsinór volt, melynek egyik végén egy Gamakatsu 1-es méretű Method Hook kapott helyet, a másikon pedig egy Fox Kwik Change gyorskapocs, 10-es méretben.

Néhány fontos kellék, melyek szerelékemet alkotják

Hely megetetve, botok beélesítve, várhatjuk a kapást! Apropó, kapás… Az itteni kapások milyenségéről, minőségéről tudni érdemes, hogy szinte kivétel nélkül nagy intenzitású, már-már agresszív „spannolós” kapások. Pikkelyes barátaink bizony a legkevésbé sem tolerálják a figyelmetlen, nyeletőfékjét ki nem nyitó vagy ennek hiányában a hagyományos fékjét kellőképpen ki nem engedő horgász hibáját. Elképesztően minimális idő is elégnek bizonyul ahhoz, hogy két lábra álljon a rod-pod, és egy könnyed bukfencet követően úszóleckét vegyen.

Kis idő elteltével megérkezett az első jelentkező egy szép, 3,51 kg-os tőponty személyében, melyet Roger barátom fektethetett matracra. Nem sokkal később egy csodás, 6,60 kg-os, izomtól duzzadó tükörponttyal sikerült válaszolnom Roger fogására. Nagyon jó érzés volt szákba terelni a halat, kiválóan küzdött, szép emlék marad.

Kezdetnek nem is rossz…
Aznapi első halam volt ez a csodás tükörponty

A további órákban pár kisebb csippanáson kívül nem történt túl sok változás jelzőinken, így érkeztünk el a déli, legmelegebb órákhoz, amikor sajnos a tapasztalat szerint halak kapókedve csökkenő tendenciát mutat. Bízva a fogásban újakat dobtunk és vártuk, hogy valamelyikünk kapásjelzője produkálja azt a számunkra oly simogatóan kedves, éles, visító hangot, melyet már annyira vártunk.

Na, húzd még egy kicsit…

Egyik horgomon a már említett mandulás tengeri kapott helyet mézes pálinkás rokona társaságában, míg a másik pálca „kampójának” hajszálelőkéjére egy félbevágott D. B. Red Fish bojli két fele közé helyezett Haldorádó C. M. Kurorica Tuning tigrismogyoró került, a Kék Villám címkézésű üvegből. Az ezt követő dobások is pont úgy sikerültek, ahogyan szerettem volna, mindkét szerelékemet sikerült a velem szemben elhelyezkedő nádfal előtti kb. 1-1,5 méteres régióba juttatnom.

Fontosak a pontos dobások
Kapásra várva

„Rajtam már nem múlik”, gondoltam magamban, és nyugodt szívvel vártam, hogy hogyan reagálnak „fáradozásomra” a tó harcos lakói. Kedves házigazdánkkal és egy, a parton megismert sporttársunkkal behúzódtunk a tóparti fák kellemes rejteket adó hűs árnyékába, és átbeszéltük az aznapi eseményeket, történéseket, valamint elláttuk egymást jónak vélt tanácsokkal. Az egyre emelkedő légnyomás és a délutáni órák közeledtével egyre jobban vártam a pontyok étvágyának fokozódását. Délután 15 óra környékén járhatott az idő, mikor az eszmecserénket megtörte egy hang. Egy hang, amit bárhol felismernék. Egy hang, melyért érdemes áldozatokat hozni. A bal oldali kapásjelzőm éktelen, folyamatos visítására és nyeletőfékem együttes „koncertjére” lettem figyelmes. Odarohantam és bevágtam. Mikor megemeltem a botot, éreztem, hogy nem mindennapi ellenféllel hozott össze a sors. A bevágás pillanatáig a hal kb. 10-15 métert húzhatott le az orsóm dobjáról, ami kis aggodalomra adott okot. Mire bevágtam, már majdnem elérte a tömör nádfalat, és már-már láttam megnyílni a sűrű rengeteget, mikor egy határozott betartás következtében a hal kivetette magát a vízből, és szerencsére irányt váltott. Éreztem, ennyire még nem görbült a kezemben rugalmas bojlis pálcám, és feltettem magamban a kérdést: „Lehet, hogy nagyobb, mint az eddigi bármelyik?!” Megszűnt körülöttem létezni minden! Csupán ketten voltunk: titokzatos ellenfelem és én! Eleinte csak komótosan mozgott, de legkevésbé sem engedte, hogy átvegyem az irányítást. A méltóságteljes, ellentmondást nem tűrő húzást követték az oldalirányú kitörések, melyeknél csak egész kicsin múlt, hogy a hal nem érte el a szomszédos horgász zsinórjait. Teltek, múltak a percek és öreg barátom a fáradtság legkisebb jelét sem mutatta. Néha sikerült „lopnom” egy kevés zsinórt, de ellenfelem minden kísérletem végén tudatta velem, bizony még ő az úr. Újabb kb. 10 perc elteltével már a part közelébe tudtam kényszeríteni bivalyerős vendégemet, de a pipáltatás pillanata még nagyon messze volt. Egyetlen burványlást tudtam kikényszeríteni, de ennek viszonzásaképp csaknem 20-25 méteres kirohanást kaptam. Felszerelésem jól állta a nem mindennapi próbát, 3,90 m-es „C” akciós Spro pálcám csodálatosan közvetítette a hal minden trükkjét, többször is már-már karikába hajlott, és mikor eljött az ideje, mondhatni a hal után nyúlt, hogy az agresszív kirohanásokat tolerálja, kompenzálja. Az összeállításom többi részére sem mondhattam egyetlen rossz szót sem, nem csalódtam bennük, mindig hű társként tették a dolgukat a kezemben.

A nap egyre erősebben ontotta magából simogató sugarait, és én egyre csak azon tűnődtem: „Vajon mekkora lehet pikkelyes barátom? Mennyi ereje lehet még hátra?!” Azt is tudtam, hiába tart régóta a fárasztás, a krach bármikor beüthet, és csak egy hajszál választja el a földöntúli boldogságot (az erősen valószínűsíthető rekordhal megfogását) a csalódottságtól… Eközben észrevettem, hogy nézők kis csoportja gyűlt össze, és mindenki azért szorított, hogy sikerrel járjak és a „produkció” végén mutathassak nekik egy gyönyörű, nem mindennapi halat. Nagyon jólesett bátorításuk. Roger is szakított időt egy-egy kedves bíztató szóra, miközben az operatőr szerepét is be kellett töltenie. Ahogy közeledett a csata vége, egyre jobban bíztam benne, hogy a végén én nevetek! A hal néha-néha megállt, ekkor úgy éreztem, mintha elakadtam volna a tó alján valami elmozdíthatatlan tárgyban, noha érezhetően közel sem volt már annyi ereje, mint küzdelmünk elején. Egyre inkább a part előtti 2-5 méteres sávban folytattuk csatánkat, de még ekkor sem volt híján a zabolázhatatlan erőnek. Ez abban is megnyilvánult, hogy percekig fárasztottam a 0,5-1 méteres partközeli vízben, és nem tudtam megpipáltatni. Csupán egyszer sikerült annyira felhúzni, hogy a körvonalai kirajzolódjanak, és hatalmas testéből egy-egy részlet megvillanjon. Sajnos én ezt nem láthattam, mert az orsóm hibátlan fékbeállítására törekedtem, de később a videofelvételeket visszanézve és Roger, valamint a tógazda által látottakat meghallgatva nem csak én gondoltam nagynak a halat.

A fárasztás utolsó fázisában a ponty valószínűleg utolsó erőtartalékait felhasználva megindult a szomszédos állásnál lévő vízbe nyúló kis stég felé. „Ennek a fele sem tréfa”, gondoltam, mivel az ilyen vízi építmények nagy zsinórmarasztalók hírében állnak. Az öreg pikkelyes ezt bizonyára jól tudta, és egyre csak igyekezett a stég irányába. Ellentétes irányú pár lépéses part menti sétával és a bottal ellen tartva próbáltam eltántorítani céljától, ami hosszú és nagyon kellemetlen pár másodperc után sikerült is. Pontyom a tiszta, akadótól mentes víz felé vette az irányt, és ami a leginkább biztató volt, hogy kirohanásai egyre gyengültek, éreztem, már nem lesz benne annyi erő, hogy újra eltávolodjon tőlem. Egy segítőkész sporttársam kérésemre odahozta nagyméretű bojlis merítő szákomat és letette mellém. Tudtam, itt a csata vége, és már csak másodpercek kérdése, hogy a hatalmas ponty áttörje a vízfelszínt és megkapja a „levegő sokkot”. Ráemeltem, és nyugodt szívvel nyugtáztam, hogy már az történik, amit én akarok! Ekkor tudatosult bennem, hogy mennyire közel is vagyok, hogy végre megfogjam a hőn áhított nagy pontyomat. „Egek, micsoda győzelem lesz a sok-sok próbálkozás és a hosszú idő után!” Szinte megrészegültem a magam előtt burványló víz látványától és a tudattól, hogy hamarosan itt a nagy pillanat. Már csak egy fél méter… Már csak pár centi… És ekkor olyan dolog történt, melyre a legrosszabb rémálmomban sem számítottam volna! A zsinórom egy pillanat alatt ellazult, szerelékem torpedóként hagyta el a megvadult vízfelszínt.

Leakadt! Csalódásom leírhatatlan volt. Hosszú percekig kifejezéstelen arccal bámultam a vizet és próbáltam elhitetni magammal, mindjárt felébredek! Arcomat a kezembe temettem, összeroskadtam. Próbáltam erősnek látszani, de az elmúlt fél perc eseményei teljesen letaglóztak. Letettem a botomat, és mindkét lábam egyszerre mondta fel a szolgálatot. Nem próbáltam bűnbakot keresni, nem a horog hajlott ki, nem a zsinór szakadt el, egyszerűen ennyire futotta az akadás. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, de sírni lett volna kedvem, annyira bántott a dolog. Jó néhány percnek el kellett telnie, mire feleszméltem a csalódás okozta sokkból, majd fásultan, egykedvű mozdulatokkal nyúltam újra a mandulától illatozó üvegcsébe és csaliztam újra. Mikor elkészültem vele, már nyúltam a botomért, hogy bevethessem a szerelékemet, mikor a másik, régebb óta bent lévő botomon határozott, húzós kapással jelentkezett valaki a tó másik oldaláról. Bevágás után éreztem, sajnos ez csak egy átlagos hal lesz. Alig három-négy perc elteltével gyönyörű, egészséges, 4,5 kg körüli tőpontyot segíthettem a partra, de éreztem, valami miatt a helyzet nem olyan, mint amilyen lenni szokott.

Újabb szép pontyfogásom ellenére sajnos csak egy erőltetett mosolyt tudtam kikényszeríteni magamból…

Pár fénykép elkészítését követően visszahelyeztem a halat a vízbe, majd bedobtam a készen várakozó „barátomat”. Elmondhatatlanul jólesett, és enyhített szomorúságomon, mikor Roger odajött hozzám, és azt mondta: „Tamás! Bolond vagy, ha bárkinek elhiszed, hogy a te hibádból ment el! Büszke vagyok rád azért, amit ott csináltál, és te is büszke lehetsz rá, mert hidd el, nekem hibátlan volt!” Megértette velem, botor dolog lenne csupán a szerencsére vagy épp szerencsétlenségre fogni, egyszerűen így kellett történnie, még nem jött el az ideje, hogy megfogjam a már oly régen várt rekordpontyomat.

Beszélgetésünket váratlanul félbeszakította Roger jelzője, aminek folyamatos, szűnni nem akaró csipogása újabb éhes aranyhasúról árulkodott. A pár pillanat múlva már erősen görbülő Energo Team President bojlis botja jó halról árulkodott, melynek izgalmas, kemény fárasztását a kamera másik végéből nézhettem végig. Jó érzés volt látni az élményszámba menő, akcióban dús „műsort” és megörökíteni, amint 10-15 perc kőkemény húzás után barátom már-már sajgó alkarjára panaszkodik.

Határozott, rutinos mozdulatai biztos kezekről tettek tanúbizonyságot, és pár perc elteltével, már egy csodálatos, nyers erőtől duzzadó, hibátlan tőpontyot üdvözölhettünk köreinkben.

Gyönyörű, izmos tőponty
Csodálatos érzés egy ilyen hal kifárasztása
Érthető öröm a horgász arcán…
Fantasztikus pillanat ez, mindkettejük számára?

Bizony kevés jelzőt találni, ami kellőképpen le tudná írni egy ilyen csodaszép hal látványát. Néhány „lövés” a „villanóssal”, és már mehetett is vissza éltető elemébe. Véletlenül sem akartuk, hogy bármi baja is essék tiszteletre méltó pikkelyes vendégünknek. Kezet nyújtottam barátomnak, gratuláltam ritka szép fogásához.

Megtárgyaltuk az eseményeket, és észre kellett vennünk, a délutáni órák eljövetelével drasztikusan nőtt a pontyok étvágya. Épp a mellettünk helyet foglaló feederbotos horgász fárasztását izgulhattuk végig, mikor újra elcsábult valaki az általam felkínált mandula illatú falatra. Kellemes, rövidke fárasztás után újabb, szép, 3-4 kg körüli pontyot tarthattam kezeim között, és később adhattam vissza szeretett vizemnek.

Mosolyogj, ott a kamera!?

Ugye, milyen gyorsan szalad az idő, ha jól érzi magát az ember?! Órámra pillantva szomorúan vettem észre, hogy a hazaindulás pillanata közelebb van, mint gondoltam. Lassan megérkeztek az éjszakai horgászok is, és el kellett kezdenünk az oly nehezünkre eső pakolást, szétszerelést. Csomagolásunk elkészültével és az éjszakai „váltásnak” szóló jókívánságaink átadásával elindultunk a halőrház felé, ahol elbúcsúztunk vendéglátóinktól. Kilépve a kellemes kis házból nem a parkoló felé vettem az irányt, úgy éreztem, vetnem kell egy utolsó pillantást a tóra, amivel lezárom magamban a mai napot.

Visszatekintettem hát a mai napon engem oly sok csodás élménnyel megajándékozó kis tóra, és ígéretet tettem. „Még találkozunk! Nincs vége!”, mondtam, és vegyes érzelmekkel Roger felé indultam. Egyetértettünk abban, milyen kár, hogy indulnunk kell. Szívesen maradtunk volna még, és eljátszottunk a gondolattal, vajon mit adhatott volna számunkra a misztikus éjszaka?! Csodás élményekkel gazdagodva, és az újabb, mihamarabbi látogatás reményében indultunk haza. Menetközben átértékeltem magamban a történteket, és tudtam, bármit is tartogat a következő eldorádói utazás, rajtam nem fog múlni!

Írta: Putz Tamás
(tomi9206)
Fotók: Bánáti Zoltán, Farsang József, Putz Tamás

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: