Felső-Tiszai kalandok III. rész - Kecsege

Már április közepét mutatja a naptár, de a Tisza még mindig megközelíthetetlen állapotban van. Bár jelenleg épp nem árad, de a kedvenc horgászhelyeim a sár és iszap miatt csak lánctalpassal lennének elérhetőek. Mivel ez nem áll rendelkezésre, marad a fényképek nézegetése az előző évek eredményes vagy eredménytelen horgászatairól. Érdekes, hogy egy éve gyakorlatilag át lehetett sétálni jégen a Tiszán, viszont idén még közelébe sem került a jégpáncélnak. A sok befagyott vagy épp áradó Tiszát mutató fotó között így akadtam rá horgászpályafutásom eddigi legnagyobb kecsegéjének fotójára. Ennek a történetét írom most le.

Ha azt a szót hallottam, hogy kecsege, egy olyan halfaj jutott eszembe, amivel igen ritkán hozott össze a sors. Egész pontosan 3 éve nem fogtam kecsegét, és akkor is csak egy darab épphogy méreteset a Tisza ibrányi szakaszán. Így, amikor augusztus elején Gábor barátom szólt, hogy menjünk kecsegézni, igazán jót röhögtem a terven. Bár gyorsan közöltem vele, hogy több napfogyatkozást láttam eddig életemben, mint kecsegét, nemhogy most célzottan „recsegére” horgásszunk, de megnyugtatott, hogy érdemes.

Az előző év fotói

2006. január 28. - Jég alatt a Tisza. Idén a befagyás állapotának még csak közelébe sem került
2006. március 14.
10 nap múlva, 2006. március 24.
2007. március… itt kellene besétálni vagy 800 métert

Mivel a horgászat egy olyan kényszer, amit nem lehet megtagadni, nem is igen kerestem kifogást, hogy miért ne menjek el vele csónakból „recsegézni”.

Már az is furcsa volt, hogy késő délután indultunk el a kiválasztott partszakaszhoz, hogy üldözőbe vegyük az engem eddig nagy ívben elkerülő halakat. A horgászhelyet látásból már jól ismertem, hiszen hajóból már többször kinéztem magamnak, hogy ez a partszakasz milyen jó rakós botos horgászhely lenne. Enyhén dombos a terület a hátunk mögött, de magasra emelt görgővel megoldható lenne, és nem is volt iszapos a part, hanem tiszai viszonyokhoz képest igazán kultúrált módon horgászhattam volna.

Kőprojekt I. ütem. Irány a köves part!

A táj szépségének csodálatát Gábor szakította félbe, aki egy katonás „Készülj a kővel” vezényszóval kiadta a kikötési parancsot. A „kő”, mint kikötési főberendezés külön történettel rendelkezik. A táj adottságai közé tartozik, hogy a kikötőben lévő csónakokban nem célszerű semmilyen mozdítható tárgyat hagyni, mert itt természetfeletti módon, ami mozdítható, az el is mozdul a csónakokból. Emiatt a kikötési segédeszközt is - szaknyelven: „marhanagy követ” - minden alkalommal be kell szerezni a horgászat megkezdésekor, mert valamiért a horgászat befejezése után a csónak orrába elrejtett kő a következő csónakázásra illa berek… eltűnik. Azt sem hiszem, hogy a kövek hallgatnának a jól ismert versre miszerint: „repül a nehéz kő, ki tudja hol áll meg”, és lelépnének. Tehát a csónakba pakolás után az első mozzanat a hiány felmérése, majd a csónakkal irány a köves part, beszerző körútra. El tudjátok képzelni, milyen nehéz a csónak orrán térdepelve, előre hajolva egy ilyet beemelni a csónakba?

Közeledve a horgászhelyünkhöz

Na, de térjünk vissza a kikötéshez. A „készülj a kővel” parancs után rendes matróz révén felkaptam a kötelet, és harmadjára sikerült olyan elfogadható csomót kötni a kőre, amiből nem esett ki első emelésre a lábamra. A „kötekedő” projekt után lehet a leengedéshez előkészíteni a kötelet. Mélységet nem ismerve előkészítettem, úgy 6-8 méternyi kötelet, hogy ne legyen gond a folyamatos leengedésnél. „Kötél kész”, mondtam diadalittasan, hogy nem fogott ki rajtam egy „kavics”. „Az nem lesz elég”, jött azonnal a válasz, „engedd le mindet”. Na ez tényleg meglepett. Huszonöt méternyi kötél? Mit akarunk mi itt ennyi kötéllel? De sebaj, az utasítást végre kell hajtani. A hatméteres tiszai csónakban hosszában szépen lefektettem a rengeteg kötelet. A csónak orrán kinn a „kavics”. Mehet a kikötés! Jött is a vezényszó: „Mehet, de óvatosan!”

Rakós pálya, vagy mégsem???

Több sem kellett nekem, bluggy, már zuhant is a kő, és merült és merült és merült… fogyott is a kötél rendesen. Én meg - gyakorlottnak nem nevezhető csónakos - fogtam a kötelet rendületlenül. Matula bácsi röhögőgörcsöt kapott volna, ha látja, milyen gyorsan dobtam el a kötelet úgy 15 méter után, mert annyira égette a kezem a száguldó kötél.

A pontot az i-re Gábor bölcs megjegyzése tette fel: „Én szóltam.”

Végül úgy 4-5 méternyi kötél maradt csak a csónakban, amit az orrhoz kötve fixáltunk, és hagytuk, hogy menetirányba fordulva megálljon a tiszai ladik a parttól úgy 15 méterre.

Te jó ég, 20 méter! A 13 méteres rakós botom még jelzőkarónak sem lett volna elég, nemhogy horgászni. Az lett volna nagy buli, ha bepakolom a családi hajóba a teljes rakós felszerelést, felhajókázok és kipakolok ezen a földnyelven. Összeszerelek mindent, és a mélységmérésnél kiderül, hogy pakolhatok is össze, mert itt nincs semmi keresni valóm a rakóssal, mert nem ér le a szerelék a fenékre.

Botok pihennek a csónak oldalfalán

Amint megállapodott a csónak, jöhetett a botok előkészítése. A szerelék nem volt túlbonyolítva: csúszóra szerelt 60 grammos lapos ólom, alatta egy gumi ütköző, egy forgó, előke és horog. Én egy feedert és egy korábbi csatában letörött spiccű bojlis botot vittem magammal. Gábornál 2 darab egyforma 2,7 m körüli fenekező bot volt. A szerelék mind a 4 boton ugyanaz volt.

A feladat sem volt bonyolult, már ami a dobást illeti. Egyik szereléket a meder közepe felé dobtuk, úgy 20 méterre, a másikat pedig szinte magunk előtt engedtük le. A botokat magunk előtt keresztbe fektettük a csónak két oldalpalánkjára felfektetve. A kapásjelző maga a spicc volt. Ekkor ki is derült, miért mondta Gábor, hogy nem lesznek jók a botok, amiket vittem, mert túl hosszúak voltak és ezért a csónakban nehezen kezelhetőnek bizonyultak.

Szép tiszta víz…

A feederről igen hamar kiderült, hogy konkrétan nem lesz jó semmire, mivel az épp áradó zavaros Tisza olyan nagy mennyiségű szemetet rakott a zsinórra, ami feltekerve azonnal beszorult a spiccgyűrűk közé. A törés megelőzésére ki is fűztem a spiccből a damilt és csak az azt követő tagig fűztem vissza. A spicc pedig megmaradt egy igen érzékeny kapásjelzőnek. Gyakorlatilag így a damil apró mozdulása is nagyot billentett a spiccre tett világítópatronon.

Az este beálltával egy-két rántásszerű kapással tudtunkra adta a botok spicce, hogy érdeklődők vannak a vékony trágyagiliszta csokorra. Több sikertelen bevágás után már a kezünket a magunk előtt keresztbe tett egyik botra tettük, hogy hátha azon lesz a következő rántás, de mindenképp a kezünk ügyében legyen, hogy át tudjunk kapni a másik bothoz, ha arra jön érdeklődő.

Naplemente

Egy újabb rövid, ütésszerű kapásra azonnal oda is vágtam. Amint elkezdtem tekerni fel a szereléket, már mondtam is, hogy nincs meg, sőt szerelhetek újra, mert az ólom is leszakadt. Ellenállás nélkül csévéltem fel a damilt, amikor előttem 2 méterre hatalmas szaltóval megérkezett a hal. KECSEGE!!! Azért nem éreztem, hogy a horgon van, mert az akasztás után nyílegyenesen elindult a felszín felé, húzva magával az ólmot.

Gábor irányításával sikeresen a csónak mellé kormányoztam azt a kecsegét, amiről már lassan le is mondtam, hogy létezik a Tiszában, mivel 3 éve elkerültek A hal hátát egy kesztyűvel megfogva egyetlen ügyes mozdulattal be is emelte a csónakba.

Ha kecsegére horgászik az ember, akkor azt tudni kell, hogy a merítőnek annyi, ha a kecsege kidugja rajta a hegyes orrát. Mivel a csónakban kényelmesen magunk mellé tudtuk húzni, maradt a kesztyű, ami pedig az éles oldalsó pikkelyek miatt fontos. E nélkül csúnyán szétvághatja a kezünket a veszélyes oldalvértezet.

Gábor elmondása szerint a kecsegét ki szokták kötni a csónak mellé a kopoltyún átfűzött zsinórral, de mi maradtunk a békésebb haltartós megoldásnál, tudva azt, hogy akkor annak vége, mivel akkora lyuk lesz rajta, amit nehezen lehet majd javítani. De nem baj, halat nem kötök pányvára.

Az este során még négy kecsegét sikerült fognunk, amiből a legnagyobbat én fogtam meg 3,6 kg súllyal és 88 cm-es hosszal. A kecsege teljes hossza az orra csúcsától a farka hegyéig 96 cm volt.

Best Of Kecsege…

Az este még tartogatott egy meglepetést Gábor számára is. Az egyik - gyengének nem nevezhető botja - egy bukófordulóval a Tisza mélye felé vette az irányt. Olyan volt, mintha gyorsvonatba akadt volna a szereléke. A mozdulat sokkal inkább reflexszerű volt, mintsem tudatos, amivel a botja után kapott, és próbálta megtartani a horgászfelszerelését a későbbi újabb hasznosítás céljából. A bevágásra már nemigen volt szükség, mert a botot megemelve a spicce alig akart kijönni a vízből. A hal a horgot megérezve azonnal a sodrásba vette az irányt, és a folyó minden számára kedvező tulajdonságát kihasználta, hogy szabaduljon. A Shimano Solstace Pilk bot igen hamar felőrölte a vehemens hal erejét, de mégis meglepően sokáig küzdött. A felszínre húzva derült ki, hogy egy 3 kilogramm feletti márna akadt a horogra.

… és a márna

Az biztos, hogy ez a horgászat hihetetlen élmény volt a számomra. Kecsegét még csak egyszer, márnát pedig még nem is láttam élőben ezen a szakaszon. Az már nem kétséges, hogy a nyár mivel fog telni a Tisza-parton idén…

Ide megéri visszatérni, mert nem csak a naplemente…
… hanem a napfelkelte is gyönyörű!

Írta: Takács Péter (t_peti)

Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: