Recept úra XX. - „A” Deseda

Barangolós, horgászós, sütős-főzős, okoskodós sorozatom újabb tagjával örvendeztetem meg azokat, akik szívesen olvassák, olvasták eddig is. Munkám jobban leköt az utóbbi időben, ezért kevesebb időnk jut túrázni, de a horgászat szeretete néha felülkerekedik a napi gürcölés egyhangúságán, így csapot-papot otthagyva vonulok le valamelyik vízpartra. Ma a Somogyi-dombság ölelésében elterülő meseszép tóra, „A” Desedára viszlek el benneteket, kicsit visszarepülünk a nosztalgikus múltba és előre is tekintünk a reményteljes jövőbe, kapaszkodjatok, az időgép indul!

Már megint itt vagyok, mondhatnám, pedig elég régen jelentkeztem, így a megint szó talán túlzás, persze az is lehet, hogy sokan meg azt mondják, hogy muszáj már megint?! Ám, ha én bírom, akkor bírjátok ki ti is…

A mai írásban kicsit elbarangolok a régi idők megfakult, de kitörölhetetlen emlékei felé, kicsit vonatozok, emlékezem, természetszerűleg eszünk pár finom falatot, igyekszünk halat fogni, és reménykedve tekintünk majd az elkövetkező napok, hetek felé. Lássuk hát, mit is ír a hogyishívják?!

Szándékos az idézőjeles kiemelés a címben, hiszen ez nem egy átlag tulajdonnév, amiből sok létezik, így akár össze is téveszthető egy másikkal és alaposan körül kell írni, mire rájön a beszélgetőtárs, hogy „jaaa, már tudom, melyik ez!”

Nem, Deseda csak egy van, már horgásztóból legalább is. Aki már látta, látja, látni fogja, azonnal érzi, hogy nem egy átlagos vízparton nézelődik, hanem egy gyöngyszemet vizsgál, mely főleg ilyenkor (vagyis ilyenkor egészen biztosan, hiszen láttuk), repcevirágzás idején magával ragadó és lenyűgöző. Biztos vagyok benne, hogy az év többi részében sem szűkölködik szépségének kitárásában.

Persze (szinte) minden élővíz csodaszép, minden vízpart magával ragadó, ami ráadásul minden sikeres horgászat után jobban tetszik és elvarázsol minden horgászt, ez tény. Mégis vannak olyan vizek, amikhez még pozitív élmények sem kellenek, nem kellenek plusz élmények, hatások, első látásra szerelem alakul ki az oda érkezőben. Hát, a Deseda pont egy ilyen víz.

Csodaszép területen elterülő, hatalmas és…
… varázslatos, gigantikus víztömeg

Számomra e táj, e környék múlt, jelen és jövő is. Hogy miért?

Csapkodós szárnyú lepkét tologatós koromban egyet jelentett e környék a nyárral, a nyaralással, a kiszakadással a megszokottból. Lévén, hogy anyám nővére, aki Kaposváron volt vezető szülésznő, aki nekem „nénnyike”-ként, illetve katonatiszt férje, aki apám sógorozása okán „sógorbácsi”-nak marad(t) meg legszebb emlékeimben, minden nyáron elcsentek szüleimtől. Számomra mindig világmegváltó élmény volt kiszakadni az alföldi megszokottságból, ahol 30 centinyi földpúp már dombnak számított, a somogyi tájak pedig ehhez képes a világ hatalmas hegyeinek tűntek. Ráadásul az idő tájt akkora rajongással viseltettem a vonatok iránt, hogy örömömben belebetegedtem a majd egy napos, három-négy átszállással járó döcögésbe. Kívülről fújtam a megállókat, Kiskunhalasig a nagy magyar „négyhuszonnégyes” gőzmozdony kormos füstjébe burkolóztam, derékig lógva az ablakon kifelé, onnan Bajáig egy kicsi füstössel. Bátaszékig egy dízelmozdony húzta, 2-3 kocsiból álló szerelvénnyel át „A DUNÁN”, majd egy újabb, kockáskerekű, kattogó, döcögő, zötyögő, minden diófánál megálló motorvonattal Bonyhád, Kárász-Köblény, Dombóvár, majd onnan az - akkori (m)értékkel számomra - óriásnak tűnő Kaposvár feliratú, sokvágányú pályaudvar. Persze mindezt a teljesség igénye nélkül elevenítem fel, hiszen minden diófás megálló nevét azért nem jegyeztem meg, lévén, hogy többet közülük akkor sem tudtam… mondjuk, azt sem értettem, már akkor sem, hogy miért áll meg a vonat, ha sem fel, se le nem száll senki?

Ráadás volt, mintegy desszert, egy óriási alagúton átvonatozás, ahol félelem az ismeretlentől és az izgatottság, a kíváncsiság és az új élmények iránti vágy viaskodott bennem.

Aztán a hatalmas vasútállomás, a megszokottnak sokszorosa, népek sürgése-forgása az akkor nekem óriási városban mind-mind meghatározó és soha el nem feledhető élményekkel épült be sejtjeimbe.

(Elnézését kérem a mostanra türelmetlenné váló olvasóknak ezért a múltbéli kitérőért, de időnként szükségem van a régi „értékek” felidézésére, főleg a mai - sajnos bátran kimondhatom - elferdült világban! Amikor - példának okáért - egy több, mint fél évszázados múltra visszatekintő dalversenyen egy szakállas „barbibaba” nyerhet, hagyományos értelemben nulla értéket képviselve; amikor a televíziós csatornákból, a multinacionális kereskedőcégek élelmiszernek, műszaki berendezésnek, használati tárgynak gúnyolt palettájáról csak a használhatatlan, ehetetlen, egészségre és gondolkodásra ártalmas „szemét” zúdul ránk; amikor minden naiv embert, minden létező csatornán csak a becsapásukra létrejött csoportok próbálják bekeríteni, akkor szükségem van a régi „rend” felidézésére, hogy tudjam, hol is állok ebben a káoszban! Persze minden nem lehet úgy, úgy jó, mint régen volt jó, ízek, színek, hangok, képek kopnak, változtatják jelentőségüket, semmi sem lehet már olyan, mint régen, csak az értékrendünk maradhat a régi, azon csak mi változtathatunk és akkor sem a körülmények befolyása hatására! Ilyenkor jó a gyerekkor szép emlékeinek felidézése…)

A Répási-öböl
Belátom, hogy átlátok a lelátóig

Ugorjunk hát a (majdnem) jelenbe!

Lám, már itt is vagyunk, úton Kaposvár felé, igaz, most közúton. A gyönyörű Somogyi-dombság völgyeiben, a zsíros, kövér és tarka termőföldek, hatalmas, méregzöld erdők közepette közeledünk a célunk felé, Toponárra, a Deseda partjára.

Már évek óta szerettem volna - akár a fent vázolt nosztalgikus érintettség okán is - ellátogatni és horgászként is kipróbálni ezt a számomra varázslatos vizet. Anno kisgyerekkoromból rémlik, ahogy „sógorbácsi” elégedetten közölte „nénnyikémmel”, hogy a „gyerek vagy 7 kilométert gyalogolt velem a Deseda partján”. Lehet, azóta sem gyalogoltam egyhuzamban annyit… de amennyi emlék megmaradt az akkori Desedából, azok ma is szépek. Mint ahogy a valóság ma is szép. Hatalmas víz tárul a szemünk elé, ahogy lehajtunk a halőrház előtti lejtőn és szinte belecsobbanunk a tóba. Óriási, szem nem látja sem az elejét, sem a végét, titokzatos, gyönyörű! A sűrű erdők, a virágzó repceföldek a dimbes-dombos tájon, a csend a béke, a nyugalom, ami ezzel a képpel társul, kimondhatatlan harmóniát ad az ideérő szemlélőnek.

Helykeresés női szemmel (is)
Az idei húsvéti (horgász)helyünk

Megadatott a lehetőség, hogy az idei Flúgos Futamot ezen a vízen rendezzük meg, ezért pályabejárás ürügyén, és azért is, mert a húsvét nem telhet el horgászat és országjárás nélkül, no meg azért, mert Tóth Béla barátunk - aki Bíró Norbi közös barátunkkal együtt az eddigi összes Flúgoson részt vett - meghívott és szállást, valamint (horgász)kalauzolást ajánlott fel számunkra. Ráadásként a Kaposvári Sporthorgász Egyesülettől is barátias hívó szót kaptunk, így ostobaság lett volna nem elfogadni és nem élni a meghívásokkal.

Szóval, itt vagyunk, szemünk-szánk tátva a gyönyörűségtől, amire csak - mintegy - hab volt az örömtortánkra a szívélyes fogadtatás úgy Béla részéről, aki kis virágfüzérrel és bonbonnal köszöntötte nejemet (névnapja okán is), mint az egyesület részéről. A szolgálatban lévő halőr várt a halőrháznál és egy-egy finom kávé elfogyasztása után felidézte bennem a gyerekkori 7 kilométeres gyaloglást, ugyanis gyalogosan vezetett végig a leendő versenypályánkon.

Sok fotó készült, sok információ cserélt gazdát, több pecást interjúvoltunk meg, milyenek az esélyek, sokat barangoltunk, mire az egész pályát bejártuk. Ez a nap el is telt lassan, ránk is fért már a pihenés, de az azért még váratott magára. Ami tényként már ekkor biztos volt, legyen akármilyen rossz idő, amivel riogattak ekkor, történjen bárhogy is, a következő két napot itt fogjuk eltölteni, ennek a csodálatos képnek valamelyik szélén vagy éppen a közepén. Ki is néztük a helyet, reménykedve, hogy ha elég korán érkezünk, még nem lesz foglalt. A szállás felé indulva jutott eszembe, hogy a taktikát egy finomszerelékes és egy bojlis technikára építettük, ám mivel a finomszerelékesre sikerült felkészülnünk, azonban a bojlishoz csak a felszerelés volt adott, sürgősen rá kellett térnünk a bojli beszerzésre!

Kapóra jött, hogy egy „ma született” bojlis céghez kerültem az utóbbi időben üzletileg közelebb, így megkerestem az IQ Baits kaposvári képviselőjét, hogy segítsen a helyi adottságoknak, halaknak legmegfelelőbb etető és csalizó bojlik beszerzésében. Nem részletezem, hogy Bán Zsolti mennyit és miket ajánlott fel, legyen elég annyi, hogy végül két csapást alakítottunk ki fejben, egyet fűszeres és egyet édes vonalon. Ehhez kellett 5-5 kg etető bojli, párféle csali, párféle lebegő golyó és nyilván hozzájuk passzoló mártogató aromák is.

Mondhatnátok, hogy én, aki az utóbbi években magamnak gyúrok bojlit néha már túlzásokba is esve, most mit próbálkozom gyári (bolti) és főleg még olyan gyári golyóval, ami új a piacon? Nos, ennek elég egyszerű okai voltak. Egyrészt nem volt időm gyúrni, másrészt nem volt már olyan és annyi kész bojli a horgászszobámban, amivel el mertem volna indulni, harmadrészt, amiben reménykedtem, hogy sikerül kipróbálni, az sajnos nem jött össze, ráadásul egész jó híreket kaptam az IQ Baits golyóbisokról, sőt saját orrommal, szememmel, kezemmel is tapasztalhattam, ezért döntöttem végül amellett, hogy ebből a típusból vásárolok.

Szívélyes fogadtatás
Dübörög a (mező)gazdaság(i gép)
Finomszerelékes, „női” pálya

Mire a bőséges kínálatból kiváltságosként sikerült azt a pár fajtát kiválasztani, jócskán ránk esteledett, ráadásul este a raktárukban még volt egy találkozónk a horgász egyesület vezetőségével, egyeztetve a hétvégi programot. Miután ez a beszélgetés elég rövidre sikeredett, inkább áttettük másnapra a részletekbe menő megbeszélést, még egy gyors bevásárlást ejtettünk meg egy éjjel-nappali multinál (lám-lám, esendő vagyok néha én is…), majd a szállásunk felé vettük az irányt. Csak pár szót erről: Béla belvárosi panellakásában aludtunk, ami szintén régi emlékeket elevenített fel bennem arról a ritka pillanatról, amikor utoljára lakótelepi panellakásban „laktam”. Szerencsére sem mi nem zavartunk másokat, sem bennünket nem zavart senki, így valójában nem volt túl nagy jelentősége, hogy 10 cm-es betonfalak választottak el a szomszédoktól. Számomra - kisvárosi családi, (kertes), csendes házban lakónak - finoman szólva is „érdekes” ez a helyzet. De egy fürdőszoba, egy konyha és egy hálószoba ebben a szituációban bőven elég volt, hogy feledtesse az éhségünket, a fáradtságunkat és a tisztaság iránti vágyunkat.

Eddig minden húsvétkor Szarvas környékén pihentünk, ahol a jakuzzis, szaunás vízparti nyaralókból válogathattunk, most ezzel az ajánlattal „értük” be, de legalább olyan kellemes fogadtatásban és élményekben volt itt is részünk, mint az elmúlt években a Körösök partjain, köszönet érte Tóth Bélának! Itt „kárpótlásul” volt ráadás szíves vendéglátás, baráti szó és gondoskodás. Ez sokszor sokkal többet ér, mint a pénzért megvehető extrák…

A horgász szektor eszközigényének töredéke
A konyha és az ellátó részleg

Volt mit kipihennünk… lehet, hogy elnézését is kellett volna kérnem a környéktől, mert nyilván horkoltam is. Nem nagyon, csak mint egy barnamedve. Bár erről azért nem vagyok meggyőződve, hiszen barnamedvét még nem hallottam horkolni, igaz, magamat sem, így csak mindkettőnk környezetének elmondására tudok hagyatkozni!

Viszont Béla javaslatára és a helyiek intelmére korán kellett (volna) érkeznünk, hogy a Desedán kinézett „jó helyet” ne foglalhassa el más. Ez ezen a reggelen nem sikerült, mármint a korán kelés, de szerencsére szabad volt még az előző este „tutinak” kiszemelt horgászhely. Gyors kipakolás, egy lassú, forró kávé, gyors radarozás és bójázás, alapos alapozó etetés, majd a szerelékek precíz összeállítása következett. Ez már (félig még) csukott szemmel is ment… hiába, no, a rutin, meg az évek!

Aztán a remények vázolása következett. Béla mint helyi erő az esélyeket latolgatta. Szerinte az előttem lévő hely a tuti, ő meg megpróbál az előtte lévő gyengébb helyből kihozni valamit. Igyekezete példamutató volt, bár nem vált be a jóslata minden értelemben. Mondhatnám úgy is, hogy megfordult az a bizonyos esélykocka, merthogy a szerencse már ilyen, forgandó.

Adalékok a pickerhez
Már mehet is be minden!
Sőt, már jöhet is kifelé…

Szóval, az előttem lévő hely kissé iszapos volt, a körülbelül 5 centi iszap alatt már kemény aljzat volt kitapogatható, a periférián pedig kagylópadot éreztem a tapogató rúddal. Mivel a bojlis „oldalon” kétféle ízre koncentráltam, a bójám egyik felét fűszeres bojlival, mikropellettel (Haldorádó Fűszeres Hal), kevés maggal szórtam, a másik felét édes bojlival, mikropellettel (Haldorádó Édes Ananász) etettem. Ráadásként szórtam még mindkét oldalra pár marék FermentX erjesztett magkeveréket, szintén a Haldorádó palettájáról természetesen, hátha ez majd idecsalja az erre kíváncsi nagypikkelyűeket.

Béla saját titkos cuccait szórta az ő bójája köré, erről nem szívesen írnék, mert igazából akkor sem értettem teljesen pontosan, mit miből és mennyit, így hiteltelen lenne bármit is írnom. Az igazat megvallva, így utólag látom, hogy nagyobb figyelemmel kellett volna követnem a ténykedését, mert célravezetőbb lehetett volna számomra is, legalábbis nagyobb szerencsével járhattam volna! Talán… bár ez esetemben nem biztos, ismerve a rajtam néha meglévő rontást, már ami a halfogásra értendő!

A nőm oldalát, a finomszerelékest nem bonyolítottam túl, mert biztos voltam benne, hogy ő a kis pelenka pickerbotjával horog nélkül is legyaláz engem, de azért kevertem be egy kisebb adag etetőanyagot Haldorádó Bázis mixből, Tüzes Pontyból és Lemon Carpból. Kevés élő anyaggal, aprómaggal megbolondítottam, és már mehetett is minden befelé tőlünk, vagyis a bojlis szekciótól biztonságos távolságra és persze irányba. Nem kellett sokat várni, az éhes keszegnép meg is találta magának az apró horgon felkínált csonti-csemegekukorica csalit. Jött neki féltenyérnyi, kéttenyérnyi, másfél tenyérnyi… nekem meg izzadt a tenyerem, két tenyerem, aztán újracsaliztam, aztán megint. Majd Bélához fordultam, hogy mentse meg a férfi és a bojlis oldalt, de neki sem volt nagyobb sikere. Neki legalább néha üzentek bentről, hogy mozdult valami.

A „kemény oldal” pár összetevője
Etetésre és horogra is
Béla néma bója bája. Otthonmaradt a bójasúly, így minden ott lógott a végén, ami nehezebb volt a víznél
Nyurgacsemege…
… kerül a jó helyre

Hogy lekössük magunkat - mármint mi, bojlisok, mert nőm egész jól elszórakozott - nekiláttunk egy ebéd elkészítésének. Nagyképűség a többes szám, mert igazából Béla, aki séf, vállalta, hogy az általunk hozott alapanyagokból és felszerelések segítségével egy finom kaját hoz össze magunknak. Bíztam benne, ezért meghívtam a partra az egyesület pár tagját is, Biczó Zolcsit is és még többeket, aki csak a közelben volt barát és ismerős, hogy ha jól sikerül a kaja, büszkélkedhessünk, ha meg esetleg mégsem, akkor ne egyedül kelljen mind megennünk!

Bográcsos nyúlpaprikás készült az itthoni nyúltenyészetünk terhére, Béla tudásával körítve, ja, meg gombával és főtt tésztával.

Előre elárulom a végeredményt, a kaja fenséges lett! Megérte százszor újra meggyújtani a szél miatt elalvó gázégőt, érdemes volt biztatni és tanácsokkal segíteni Bélát, hogy „jó lehet ez még a végén, meglásd! Már nem túl sós… most meg nem túl sótlan!” Szóval, a kaja királyi lett!

Íme, a receptje, ahogy Tóth Béla pontyfogó és főzőmester csinálta:

Nyúlpaprikás

Hozzávalók négy személyre: 1 db nyúl, 3 db közepes vöröshagyma, 1 db paprika, 1 db paradicsom, 5-6 gerezd fokhagyma, 30 dkg gomba, 1 db kis tejföl, 1 evőkanál liszt, fűszerpaprika, só, bors, őrölt kömény, olaj vagy zsír.

Elkészítés:

A kockázott hagymát és paprikát olajon pirítjuk. Mikor kezd pirulni, hozzáadjuk a kockázott paradicsomot és tovább pirítjuk. Ha lepirult, hozzáadjuk a zúzott fokhagymát, elkeverjük és levesszük a tűzről. Hozzáadjuk a fűszerpaprikát és kb. 3 dl vízzel felengedjük. Az alapunk elkészült! A darabolt nyulat beletesszük, ízlés szerint sózzuk, borsozzuk és egy csipet őrölt köményt adunk hozzá. Mikor a hús félig megfőtt, hozzáadjuk a darabolt gombát és tovább főzzük. Ha a hús megpuhult, kb. 3 evőkanál tejfölt elkeverjük az 1 evőkanál liszttel, a pörkölt szaftjából adunk hozzá és behabarjuk a pörköltet, majd összeforraljuk. Kb. 10 perc és elkészült!

A konyha odakint lassan összeáll
Béla-séf munkában. Vajon a nyúlpaprikáshoz minek fél üveg sör?

A meghívottak szerencsére pontosak voltak, időben érkeztek, így szinte a tűzről pattant a nyúl a tányérjukba. Míg nejem a tésztát főzte ki, addig a pickeren újabb jelentkező volt, amit Kozári Miklós, az egyesület elnöke próbált jobb útra, értsd a szák felé téríteni. Az ott lévő halőri csoportvezetőnek, Kovács Gábornak és a két halőrnek is felhívtam a figyelmét, hogy ellenőrizzék le a tagot, van-e engedélye a mai napra erre a vízre! Volt neki…

Mivel bennünket továbbra sem háborgattak a halak, bár megtettünk ezért mindent, volt időnk alaposan körbejárni, kibeszélni az élet ügyes-bajos, de örömteli dolgait is a vendégekkel. Mindent megbeszéltünk, talán még azt is, ami nem is tartozott oda, mindenesetre jó volt pletykálni, múltat felidézni, a jövőt tervezgetni, kicsit politizálni, bulvárkodni, szóval trécselni férfiasan, ahogy máskor a nők szoktak. Tisztelet a kivételnek persze, mert az én környezetemben például nincsenek olyan nők, akik…

Jót mosolyogtunk, amikor a halőröket és a vezetőséget megkértem, hogy nehogy előjöjjenek a szokásos magyarázatokkal, legendákkal a halfogás milyenségét illetően! Tudniillik, biztosan ti is rendre szembetalálkoztatok már a legtöbb vízen az alábbi magyarázatokkal a helyi erőktől: Az érkezéskor: „Szépen jön a hal! Most is éppen fogtak pár rekordméretűt!”(persze lehet, hogy több hetes / hónapos a hír, de talán igaz! Időközben, amikor már kezd derengeni, hogy nem lesznek rekordfogásaid: „Hát igen, sajnos frontos az idő, ilyenkor itt nem nagyon jön a hal!” Majd, ha kissé csalódottan pakolsz össze: „Ne bánkódj, ezek a fogások még kimagaslóak is a többiekéhez képest!” Aztán jönnek a „Vajon mi lett volna, ha…” meg a „… ki kellett volna még azt is próbálni, hogy…!” kezdetű-végű okfejtések.

Közben különböző fortélyokat eszelek ki
Trükkök százait próbálom ki
De sajnos az én oldalamon csend honol
Nem úgy a női oldalon
A tésztafőzés idejére még az elnök úr is besegít

Sajnos azonban a kiváló hangulatú beszélgetésnek is egyszer vége kellett, hogy legyen, ráadásul az előre be nem jelentett eső is egyre intenzívebben kezdett háborgatni, így szétszéledt a csapat, csak mi maradtunk, a kitartó keménymag. De mi nem adtuk fel!

Vicces és sokszor elszomorító is, hogy az időjárás-előrejelzések sokszor milyen összevisszaságban képesek félrevezetni a szemlélődőt. Nem tudom, hogy a technika rohamos fejlődésével nekik miért nem sikerül lépést tartani, vagy ha mégis, akkor miért igyekeznek sokszor a tények ellenére is homlokegyenest szembemenni a realitásokkal, de az utóbbi időkben oda jutottam, hogy az előrejelzéseket csak azért nézem meg, hogy elképzelésem legyen, milyen idő NEM lesz a közeljövőben. Már néha-néha arra gondolok, hogy amennyi szponzoruk van, reklámozójuk van, lehetséges, hogy az ő szájuk ízére alakítgatják a prognózisukat, hogy talán ezzel terelgessék a népeket bizonyos helyekre, ahol a szponzoroknak ebből üzleti előnyük származhat… vagy csak nekem vannak ilyen összeesküvés-elméleteim?

Kész a kaja! Béla elégedett, vagy csak kellően optimista
Jó étvágyat, horgásztársak!

Mielőtt megvádolnátok, hogy sok beszédnek sok az alja, leírom kerek-perec: ezen a szombati napon nem fogtunk Bélával egy megveszekedett halat sem! Viszont kívülről eláztunk, jót beszélgettünk, jót ettünk, tehát nem szenvedtük, jól éreztük magunkat a jó hangulatban és jó társaságban, dobáltunk százszor százfélét, de halat egyet sem láttunk a fényképezőink kijelzőjén, nem kellett könyékig lógva visszaengednünk egy kapitális pontyot sem! Ami viszont (nem teljesen) meglepő, mégis alaposan sikerült elfáradnunk az este megérkezéséig. A másnapi taktikát alaposan kibeszéltük, Béla kérte, hogy vasárnap már tényleg korán jöjjünk, hátha majd szembetalálkozunk a nagy pontyrajjal! Összepakoltuk hát a kisebb zsibvásárt és ázva-fázva elindultunk a városi betondzsungelbe, megtisztulni, pihenni!

A panelrengetegbe leparkírozva, néhány - a lakásban majd szükséges - holmi kipakolása közben vettem észre, hogy (legalábbis nekem) értékes karórám nincs már a kezemen. Öröm… Mit volt mit tenni, nekiláttunk az út szélére (este 10-kor) kipakolni. Horgászcuccokat, dobozokat, táskákat, mindent, de az óra nincs meg! Akkor menjünk vissza a helyszínre! Bár megtetszett a Deseda, de azért ennyire nem lettem (volna) fanatikus, hogy egész napi ázás és haltalan horgászat után éjszaka ismét letelepedjek, főleg még nem is volt éjszakai horgászat akkor, de az órámat nagyon sajnáltam volna. Fejlámpák fényében kutattuk minden egyes lépésem helyét, hol eshetett ki, minden fűszálat félrehajtottunk, minden elképzelhető és elképzelhetetlen helyet sokszorosan átvizsgáltunk, de az óra nem lett meg! Akkor kezdjük elölről! Autóból mindent ki… horgászcuccok, hűtőbox, táskák, dobozok, egyebek. Lám, ott egy óra… egy banános doboz alján. De jóóóóó! Akkor óra a zsebbe és végre gyerünk pihenni! Azért nyugodtabban aludtam órában, mint nélküle…

Másnap vasárnap, húsvét, reményekkel telve indulás reggel ötkor (na, jó, majdnem hatkor) a vízhez! A part nem volt zsúfolt, köszönhető ez az éppen nem hulló esőnek, amiről már akkor látható volt, hogy csak átmenetileg állt el. De nekünk nem szegte kedvünket az esőfelhő, itt ma halat, halakat kell fognunk. Már csak becsületből is! Vagy rutinból…

Nyirkos vasárnap reggeli kép
Újabb trükkök
A tutinak vélt csalit…
… be a jó helyre!

De éhgyomorra még horgászni sem lehet, így a vízparti kávét követően támogattuk nőm abbéli terveit, hogy összerittyent (szerinte rottyant) nekünk egy tojásos omlettet. Csak úgy egyszerűen, kolbásszal, hagymával, gombával, tejföllel, sajttal. A saját tyúkjaink és a télen leölt szép emlékű konnektororrúink szolgáltatták az alapanyagok zömét, amiből nőm fenséges reggelit készített. Soha jobb napkezdést!

Az omlett receptje nőm tollából, akit esetleg érdekel: Pici olajat hevítek egy serpenyőben. Felverek 3 tojást. A forró olajba rakok egy kevés apróra vágott hagymát, egy pár kolbászkarikát, valamennyi gombát. Kicsit összerottyantom, és mehet bele a felvert tojás. Fűszerezni csak óvatosan, mert a kolbász elég sós. Lassú tűzön hagyom, hogy összeálljon az egész. kevergetni tilos. Ha megsült, teszek az egyik felére egy kis tejfölt és egy kis reszelt sajtot. Óvatosan rácsúsztatom a feléig a tányérra és azután ráhajtom a másik felét.

A konyhatündér akcióban
Ettől talán nem halunk éhen (ez egyfős adag)

No, akkor teli hassal essünk végre neki a halak fogdosásának! Bélával beszaladtunk (természetesen száraz lábbal, de csónakkal úsztuk meg) etetni, szerényen, hogy ha az előző este beszórt maradékok esetleg nem fogytak el, akkor se legyen túl sok, Ha meg elfogyott, akkor kapjanak a lentiek egy kis emlékeztetőt!

Sietve partra szálltunk, kötöttünk, csaliztunk, dobtunk… aztán még vagy ötször habosítottam, mire a nekem megfelelő helyre sikerült ejtenem a szerelékem.

Még javában kevertem a vizet, amikor Béla futásnak eredt… csak reméltem, hogy nem a bokorban van sürgős dolga, mert akkor rossz bokrot választott, de azt sem szerettem volna, ha azért siet el, hogy ne lássam, ahogy nevet a bénázásomon. De szerencsére egyik sem, egy hal jelentkezett a csipogni is alig tudó jelzőjén. Én például egyszer sem hallottam meg…

Na, végre, egy hal a horgon! És ígéretes a ténykedése! El ne veszítsd, mert kell a halfotó egy beszámolóhoz! Megvan! Egy helyi specialitású sodrófa nyurga pikkelyes ponty, Igaz, nem kapitális, de szép, egészséges, még horogszűz és „mi” fogtuk! A szokásoknak és persze az elveinknek megfelelően a gyors fotózás után a sodrófát visszaküldtük kajálni.

Közben kiért Norbi is, és a két helyi vagány nekilátott csövezni. Harcsát kerestek egy számomra érdekes módszerrel, ami itt a tapasztalatok szerint nagy divatnak örvend. Két bottal juttatnak be egy szereléket. Egyikkel egy ólmot dobnak be, amin megy befelé egy főzsinór is, majd ezt a főzsinórt addig tekerik, amíg a nagy úszó cső, rajta a csalihallal beér az ólom fölé. Legalábbis valami ilyesmi…

Egységben az erő! A fiúk összedolgoznak… a hallal
Végre egy szép hal, amiért jöttünk!

Várjunk csak! Ez nem az én orsóm hangja? Dehogynem… a szememnek sem hittem el, pedig ez a valóság, fogy a főzsinórom, viszont a jelzőm nincs bekapcsolva, még jó, hogy legalább a nyeletőféket nem felejtettem el bekapcsolni! Volt nagy rohanás…

És igen, hal van a horgomon! Végre…

Hagytam komótosan elfáradni, hiszen olyan ritkán találkozunk, hogy nem szabad ezt elkapkodni. Lehet, hogy köztünk csak ez a pár perces kapcsolat lesz örök emlékké, soha többet nem is látjuk egymást, akár megtetszünk egymásnak, akár sem. A két horgászcimboráról ekkor derült ki igazából, hogy tényleg igaz barátok, ahogy egymást félrelökdösve, akadályt nem ismerve gázoltak a merítőkkel a vízbe a halam elé, nehogy lemaradjon és haltalan maradjak. Kicsit meg is mosolyogtam fárasztás közepette a dolgot, de jól is esett, hogy ennyire akarják ők is, hogy legyen valami sikerélményem!

A kíméletes fárasztás vége felé a vízfelszínhez közeledő haltól elállt a lélegzetem. Először azt hittem, hogy egy reklámtáska lesz, hiszen ilyen színű hal nincs is… legalábbis még sosem fogtam ilyen rikító színűt. Egy narancssárga ponty. El is neveztem fideszpontynak, anélkül, hogy bármilyen politikát vinnék a dologba, csak a színe miatt találtam frappánsnak. Egy érdekes próbálkozás csábította el, egy szem Haldorádó ánizsos fúrt pellet elé egy SBS Shellfish & Octopus-os pop-up kombinációt kencéztem össze SBS Flumino folyadékkal. Gyors fotó után ment is vissza a „narancsbőrű” az azelőtt elfoglalt helyére, még meg se mértük, csak saccoltuk. Olyan öt kiló környékinek „mértem” remegő kezekkel. Persze, ahogy múlik az idő, úgy nehezedik… ma már akár hét kilósnak is érzem.

Nicsak, ki fáraszt most?
A két mosolygós, a narancsbőrös meg a nagymedve
A csövesek

Nem volt sok időnk örömködni, Még Norbi csalinak fogott keszegét is éppen hogy csak le tudtam fotózni, mert Béla oldala nem hagyta a döntetlen állást, ismét egy hangtalan hang riasztotta. Egy négy-öt kiló környéki nyurga, egy horogszűz ismét, megint ugyanarra a csalira, amire az előző. Szép volt, Béla! Ennek fotózása sem tartott sokáig, mehetett vissza.

A fiúk csalit cseréltek a csövön, mire behúzták a kétbotos módszerrel, addigra a szomszédnál már másodszor láttuk kifelé jönni az ő csövét, nyilvánvalóan harcsával a horgon. Átsétáltunk meginterjúvolni, hogy mitől van neki ekkora mákja? El is mondta a tutit, nincs tenyeres csalihala, csak apróhala, amiből kettőt rak egy horogra… ilyet is ritkán hallani, de a jelek szerint működik!

Norbi „csalihalat” fogott. Aki tud, az ilyet is tud, aki nem, az adja le a munkakönyvét!
Béla újabb „horogszűze”
A szomszéd „duplacsalisa”

Visszatérve a bázisunkra ismét kapásom volt, de most nem az a vehemens fajta, inkább olyan (át)ejtegetős. Nem vagyok ám rutintalan, tudom, hogy a látszat csal(hat), az apró ejtegetés mögött lehet akár egy kapitális valami is! Óvatosan feszítettem rá a zsinórra és éreztem, hogy könnyen jön kifelé. Ja, biztosan egy kapitális amur! De még az sem… egy bojlira éhező keszeg. Mindegy, ez is hal. Ez egy IQ Baits-es Speciál Máj-Szilva golyóra éhezett meg, de nagyon.

Ilyenre jött a sárga, megpróbálom ismét!
A Máj-Szilva csak keszeget adott most
Béla válaszlépése a próbálkozásaimra
Majd még egy. Most már kénytelen vagyok közös fotón szerepelni Bélával és a hallal…

Persze Béla oldala ezt sem hagyta válasz nélkül, ismét kapás lehetett, mert bár hallani nem hallottam semmit, csak futni láttam, amiről most már biztos voltam, hogy nem a szapora kínozza! Mi más lehetett volna, mint egy ponty, egy desedai nyurga?! Bőven öt kiló felett, közelebb a héthez. Ez nem hasmenés, hanem halmenés…

Nem vagyunk nagyképűek, nem azért nem mértük le, csak beázott minden mérlegünk, ezért többnyire csak a lézeres szemmértékünkre tudtunk hagyatkozni… Mert az eső az esett, nem kicsit, nagyon! Nem is tudtuk, mi a nagyobb öröm, fárasztani a halat, vagy az eső elől az ernyő alá bevonulni kicsit szikkadni.

De legalább jót beszélgettünk, egymással és a „hírünkre” érkező ismerősökkel. Bélának természetesen halmenése volt, sokszor futtatta meg egy-egy helyi sodrófa, de több le is maradt. Volt egy hatalmas kapása, amit már nem mert elengedni, vagy még a bizonytalanra sem bízni, ezért elé mentünk csónakkal. Ez a hal lett a napunk és a hétvégénk koronája, egy gyönyörű szép, sértetlen, egészséges desedai nyurgatestű ponty. Ehhez már el kellett kérnünk a szomszéd duplacsalihalas harcsás mérlegét. Nagyon mókás volt, mikor megláttuk a kölcsönmérleget, ami egy ősrégi rugós mérleg volt… de azért működött, ha nem is volt hitelesítve. Tizenkettő fölé ment a nyelve a skálán. Szóval inkább közel a tizenháromhoz, vagy akár azon is túlra…

Közben többnyire esik, a női szektor visszavonult
A hétvége legnagyobb hala, ami megkoronázta a desedai túránkat

Miután már jó ideje nem volt kapás egyik botomon sem, nőm is beszedte jó ideje a pickerét, az ernyő alól - ázva, fázva - vártuk a jobb időt, amire egyre kevesebb esélyünk volt, no meg, mert amiért jöttünk, szinte megkaptuk, láttunk desedai halakat, ráadásul saját fogásaink is voltak, a lassú, de biztos pakolás és távozás mellett döntöttünk. Volt pakolnivaló bőven, ráadásul sok cuccot vizesen kellett eltenni, de majd otthon kiszárad, ha egyszer eláll! Béla még egyszer riasztott, amikor tekerte kifelé az egész délután némán bent heverő csövet, amiről egy kis harcsa mosolygott ránk. „Hát te hogy kerültél ide, főleg minden jel nélkül?!” Csak elővettem a fényképezőgépet, mert ki nem hagynék egy harcsás fotót, főleg, hogy általam fogott csalihalra jött, ez már félig az én sikerem!

A cső, ami egész délután mozdulatlan volt
Estére kelve leltünk rá a falánk kis szürkére

Végre ismét a betonpanelben vagyunk! Már régen esett ennyire jól egy forró zuhanysugár, egy kiadós vacsora és egy vetett ágy puhasága! Megint volt mit kipihennünk… meg aztán másnap húsvét hétfő, locsolkodás, piros tojás, meg mittomémmégmi?!

Szóval ennek a túrának most akkor vége, de jó volt, sokáig emlékezni fogok minden percére. A hely elragadó szépsége, a helyiek kifejezetten kellemes hozzáállása, határtalan barátsága, minden arra a következtetésre juttatott, hogy kevés helyen áll ennyire össze minden ilyen pozitívan!

Köszönjük, Deseda! Köszönöm, Kozári Miklós, Kovács Gábor és a halőr kollégáknak is. No és persze köszönet Tóth Bélának, hogy míg én egy halat kikönyörögtem a vizükből, ő hattal vert rám, de ettől persze mindent köszönök neki és Bíró Norbinak is, hogy hozzásegítettek ezekhez az egyedülálló élményekhez bennünket! (Arról a jelentőségteljes tényről már nem is kellene írnom, hogy Béláék pár nap múlva visszamentek és tizenvalahány halat fogtak az én helyemről, ráadásul a következő hetekben megrendezett Imperial bojlis versenyen az én helyemen lett dobogós egy csapat… ez az én formám!)

Jó volt ott lenni… most aztán keveredhetnek bennem sokáig a régmúlt és a jelen emlékei és élményei. Sajnos a vonatozás most elmaradt… persze, azért ezt már annyira nem bánom!

Ja, és köszönöm nektek, hogy eddig elolvastátok az írásom!

És hogy a jövőbe is tekintsek, legalábbis ezt a vizet előtérbe véve: hamarosan itt fog zajlani a hatodik éve minden évben újabb és izgalmasabb vízen megszervezett és megrendezett Flúgos Futam. Reméljük, hogy „amatőrjeinket” sem éri kevesebb szép élmény! Csak halkan jegyzem meg, hogy ha tehetem, surranó pályán a verseny ideje alatt is talán bedobok egy-két felcsalizott horgot! Persze Béla egészen biztosan lealáz majd ismét… de nekem más öröme is öröm!

Csak még egy gondolat ide: ilyen barátokkal horgászva érzi az ember igazán, hogy sokszor ez a legszebb dolog a horgászatban, a horgászbarátságban, amikor látod a másikon, hogy legalább annyira, de inkább jobban tud örülni a te haladnak, mint a sajátjának. Hogy fontosabb a te élményed, mint az övé, annak ellenére, hogy ebből semmiféle (anyagi) haszna sosem lesz, pusztán a becsület és a tisztelet, szeretet dominál cselekedeteiben!

Mert horgászélményeket szerezni nagyon jó, gyerünk mindenki a vízpartokra, mert hamarosan itt a mi időnk, a kapitális halak szezonja!

Szerző, fotók: Jeszy
Photoshop: Jeszy Andi

Kommentek
Kapcsolódó írások
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: