Versenyláz - Mit akar a folyó?

Versenyláz - Mit akar a folyó?

Úgy gondolom, hogy nem kell minden írásnak arról szólnia, milyen tökéletes, ügyes, mindent tudó horgász vagyok, hiszen ez a legkevésbé sem igaz! De ha már van lehetőségem arra, hogy megosszam veletek a „tanulásom” rögös útját, és ezzel talán segítséget tudok nyújtani a hasonló cipőben járó horgásztársaknak, akkor úgy érzem, ezzel élnem kell. Mindjárt az elején leszögezném, hogy még soha életemben nem voltam a Dunán horgászversenyen. Éppen ezért gondoltuk úgy Sanyi barátommal és édesapámmal, hogy az I. Haldorádó - Duna Feederkupa előtt ellátogatunk a halfogó derbi helyszínére, az ordasi Duna-szakaszra. Természetesen horgásztam már a nagy folyón, sőt halat is tudtam fogni bőven, de hogy versenyen hogyan kell sikeresen meghorgászni ezt a vizet, arról fogalmam sincs. Sok kérdés merült fel bennem, amire csak a Duna adhatja meg a választ.

Azt ugyebár mindenki tudja, hogy a nemzetközi szabályzattal megrendezett feeder versenyeken bizony elég szigorúan bekorlátoznak szinte mindent. Ezeket a korlátokat majd két év alatt megismertük, megtanultuk a végletekig kihasználni a szabályok által engedett technikákat, nem is beszélve a leleményes horgásztársak által talált kiskapukról. Szóval állóvízen már megszoktuk a szabályokat, ám erős sodrású vízben ezek bizony átértékelődnek.

Kezdjük mindjárt az etetőanyag limittel. Aki horgászott már a Dunán, az tudja, hogy egyszerűen nem létezik annyi kaja, amennyit a folyam ne tudna magáévá tenni. A versenyen azonban ez mindössze 12 liter lehet földdel, kaviccsal, főtt magvakkal, tokkal-vonóval. Hát, ez bizony édeskevésnek tűnhet.

Ebbe még megy a kavics, a főtt magvak, esetleg föld! Pont ki fogja adni a limitet

A másik sarkalatos pont a végszerelék. Dunai horgászataimon a leggyakrabban fix szereléket használtam, ám most kizárólag csúszó szerkó jöhet szóba.

A legérdekesebb kérdések számomra azonban nem ezek, hanem, az, miként tudok olyan csalogatóanyagot bejuttatni a vízbe, hogy abból a 15 méterrel alattam ülő versenyző ne tudjon profitálni.

Ja, és persze még ott van a legfontosabb probléma. Mégpedig az, hogy még az örömhorgászataimon sem sikerül a saját horgászzónámban megtartani a végszerelékemet. Mondjuk ez ott nem probléma, ha a következő horgász 324 méterrel alattam foglal helyet. De a versenyen (hacsak alsó szélét nem húzok) biztosan 15 méterre lesz alattam a koma.

Sok versenyre mentem már nagy arccal, hogy mindent tudok és győztesként fogok felállni a végén. Mondanom sem kell, általában ezeknek a vége kullogás lett, de a lényeg most nem ez - hanem az, hogy ennyire felkészületlenül még sosem indultam neki egy megmérettetésnek sem. Viszont ennyire izgatott sem voltam még tán sosem, hiszen a nagy Duna óriási lehetőségeket rejteget, és bíztam benne, hogy egy szeletet kapok ezekből én is. Célom ennek ellenére az volt, hogy nálamnál jobb folyóvízi horgászoktól (vannak bőven) elleshessek valamit, és mindemellett tisztességesen helyt tudjak állni.

Ezekkel a gondolatokkal a fejemben érkeztünk meg egy héttel a verseny előtt Dunapatajra, ahol vasárnap lévén nem sok olyan üzletet találtunk, amin „Nyitva” tábla fogadott volna bennünket. Végül is sikerült napijegyet vennünk, így irány a Duna-part!

Szép nagy víz
Nem volt egyszerű megközelíteni a partot

Sok jó versenypályán horgásztam már, de első ránézésre eddig ez volt a legborzasztóbb. Hatalmas sziklák meredeztek mindenhol, szinte járhatatlanná téve a vízpartot. Ráadásul olyan meredek volt ez a partvédő kőszórás, hogy azt sem tudtam, miként lehet ezt megközelíteni ép bőrrel.

Nem mondható éppen ideálisnak a horgászállás, na de valahogyan csak lekeveredtem a víz széléhez, ahol a ládámat szándékoztam felállítani. Jó pár percbe tellett, mire mind a 6 lábat sikerült stabilizálni, és vízszinteshez közeli állapotba hozni az ülőalkalmatosságomat. Mire az összes motyómat lehordtam, úgy izzadtam, mint örömlány az éjféli misén. A pályának ugyanakkor előnye, hogy a vékonyka erdősáv majdnem egész nap árnyékba borítja a horgászhelyünket.

Ami jó, hogy délutánig árnyékban horgászhattunk

Ezután néhány próbadobást végeztem, hiszen nem tudtam, hogy mekkora az a kosárméret, ami képes 25 méterre, a sodrásban megállni. Először a 3 oz tömegűvel próbálkoztam, ám ez első érzésre kevés volt. Fenékre érés után folyamatosan mozgott, míg végül a horgásztávomtól jóval kintebb meg nem állt. Nincs mese, nagyobb teher kell ide. A 4 unciás már erélyesebben megtartotta a végszerelékemet ott, ahová azt szántam. Így aztán szükségtelennek éreztem a legnagyobb kosár használatát. Na de lássuk a legfontosabbakat, pontokba szedve:

Szerelék:

Sok kitűnő horgász próbálta már beleverni a fejembe a fonott dobóelőke előnyeit, ám én mégsem tudtam ezt megszeretni, így aztán viszonylag vastag, 25-ös monofil zsinórral tele orsók kerültek a 3,60-3,90 m-es heavy feederekre. A végszerelék lelke a hatalmas etetőkosár, ami egy kb. 20 centis zsinóron csüng le a csúszó kapocsról, ami a főzsinóron szabadon tud szaladgálni. Ezt egy cérnaütköző fogja meg, nehogy átcsússzon a hurok csomóján. A hurokba egyméteres, 16-18-as előkék kerültek 12-es és a maximálisan használható méretű 10-es horgokkal szerelve.

Ez a három méret jöhetett szóba

Etetőanyag:

Hiába volt még éjszaka is 15-20 Celsius-fok, ami az etetőanyag romlásához vezethet, én mégis úgy gondoltam, már előző napon benedvesítem a keverékemet. A 12 liter eléréséhez kb. 4-4,5 kilónyi szárazanyagot kell bekeverni.

Meglepő házasítás, de miért ne működhetne?
Főtt magkeverék és kevéske kukorica is kerül majd a kajába

Ez most nekem 1 Sajtos Bajszosból és 3 Nagy Dévérből állt össze. Hogy miért ezekből? Mert a célom egyértelműen a márnák és a nagytestű keszegfélék horogra csalogatása volt. Ehhez került még három marék kavics és persze aroma dögivel. Főztem még egy kevés magkeveréket is, hátha ezzel tovább ott lehet tartani az etetésen a jószágokat. Mivel élő anyagot kizárólag csontit hoztam, nem tettem most a kajába földet, ám a versenyen még az is lehet, hogy földes szúnyogot kell adni a halacskáknak, hogy hajlandóak legyenek enni.

Keverés után még sok felszálló szemcse van a kajában, remélem, egy éjszaka elég lesz arra, hogy ezek is megszívják magukat vízzel
Két perc múlva már majdnem az egész gombóc feloldódott és szépen elterült a fenéken
A forrázott csonti nem maradhat ki egy dunai keverékből sem!
Nos, így fest a kész, tartalmas mixem

A horgászatot megelőzően szándékomban állt alapozó etetést bejuttatni, de fogalmam sem volt (sőt még most sincs) arról, hogy mikor és hol áll meg az a mennyiségű etetőanyag, amit máskor, állóvízen be szoktunk hajigálni. Így aztán úgy döntöttem, mindössze 6 előzetes dobást végzek azzal a bottal, amelyikkel horgászni fogok. Ez ugyan nem sok kaja, de talán arra elég, hogy a környéken bóklászó halak közelebb ússzanak és keressék, várják a finom falatokat.

Nehezen felállított harcálláspontom

Még el sem dobtam az első gombócot, máris újabb nehézségbe botlottam. Szó szerint. A 4 oz tömegű kosaram megtömve nekem olyan nehéznek tűnt, mintha egy féltéglát akarnék bedobni. Ráadásul a zsinórokat 25 méteres távra akasztottam ki. „A kocka el van vetve”, gondoltam, és dobtam. Semmi sem reccsent és még csak nem is csattant, viszont a kosár oda került, ahová szántam, pedig ijedtemben még a szememet is becsuktam. Na, jó, azt azért nem, de aggódtam a botom épségéért - mondjuk, én lepődtem meg a legjobban azon, hogy elértem a kiszemelt távolságot.

Nehéz töltet! A legnagyobb probléma azonban nem ez, hanem, hogy 25 méterre kell eldobni!

Az alapozás után elláttam szerelékemet horoggal, csalival, megtömtem a kosarat, elmormoltam egy imát és befújtam a „verseny” kezdetét.

Legnagyobb meglepetésemre mindjárt az első dobásra fogtam egy féltenyérnyi keszeget, ami éppen hal, de nem miattuk híres az ordasi Duna. Elégedetlenségemet meghallhatta a folyó, hiszen a következő másfél órában bevágásig sem jutottam el. Csak dobáltam, tömködtem, csaliztam, és bámultam a spiccet, de az csak nem akart megmozdulni. Annyiban viszont elégedett voltam, hogy a felszerelésem állta a sarat. A kosaram ott állt meg, ahol azt én szerettem volna, az amúgy pontyozó botjaim szépen bírták az extrém terhelést.

Botjaim jól bírták a terhelést
Bedobás után megvártam, míg szépen megáll a kosár, csak eztán tettem le a botot

11 óra felé aztán egymás után volt két rontott kapásom, amit saját ügyetlenségemnek tudtam be. A harmadik bevágás már ült, ám félúton a halam angolosan távozott. Nincs mese, horgot kell cserélni. Feltettem egy kisebb horgot, hátha azt szívesebben felszippantja az éhes dévérkeszeg, márna, jász - vagy ki tudja, mi szórakozott velem itt az előbb.

Az első egy-két óra nem volt túl izgalmas
Akkorákat bevágtam, hogy kis híján beestem a kövek közé
Dévércsemege
Tökéletes dévérkeszeg

A következő kapásra nem kellett sokat várni, amint megnyugodott a spicc a kosár beállását követően, azonnal újabb táncba kezdett. Akkorát becsűrtem a halnak, hogy majdnem beestem a kövek közé. De meglett az eredmény: szép, 40 deka körüli dévérkeszeg pihegett a merítőmben. A mérete nem volt kapitális, de alanyom mintha egy tudományos könyvből lépett, illetve úszott volna ki. Egyszerűen tökéletes volt.

Felbuzdulva a sikeren, ismét feltűztem egy remek kis csonticsokrot, sőt beáztattam Sajtos Bajszos dipbe. Jó-jó, tudom, hogy ez a márnák kedvence, és minden jel arra utal, hogy jelen esetben keszegek vannak az etetésen, de minden próbálkozás magában hordozza a siker lehetőségét, úgyhogy nagy kedvvel dobtam súlyos terhemet a folyamba. A közel 150 grammos töltet hatalmas csattanással ért vizet, gondolom, a „talpára érkezett”.

A következő még nagyobb volt

Ahogy a nagyok tanították, megvártam, míg leér a kosár és megfeszül a zsinór. Letettem a botot, ám az megint nem volt sokáig nyugodtan a tartóban. Intenzív rángatással jelentkezett egy újabb tesztalany. Éreztem, hogy ez már jobb hal lesz. Merítéskor kicsit kimerevedtem, hiszen ekkora dévért csak ünnepnapokon látni! Nem mértem le, de bőven kiló fölött volt.

Elkél a hosszú merítőnyél
Nem egyszerű a kiló fölötti dévérek „felhúzása”. Néhány nyelet már sikerült így eltörnöm!
Mindenkihez adakozó volt a Duna
„Az ilyen halakért érdemes esni-kelni a köveken”, mondta Sanyi barátom

Ami ezután következett, maga volt a csoda. Minden dobásra halat fogtam, nem is akármilyeneket. Egymás után fogtam három-négy olyan dévért, mint az előző, sőt volt benne közel kétkilós is. Egy óra alatt több olyan halat fogtam, amiért külön-külön is hálát adnék az égnek.

Némelyik alig fért bele a merítőbe
Hatalmas!

Ám ahogy minden más, úgy ez sem tartott örökké. Egy idő után meglassult a tempó, és bár nem állt meg teljesen, látható volt, hogy elvonult a „csorda”. De kit érdekel, hiszen ekkorra már több mint 20 nagy dévér volt a haltartómban.

Délután, mikor már odatűzött a nap, bizony irtózatosan meleg lett a kövek közt!

Amin nagyon csodálkoztam, hogy társaimmal együtt, akik szintén fogdosták a halat becsülettel, semmi mást nem tudtunk szákba terelni, csak és kizárólag dévérkeszeget. Jó, megint hazudtam, ugyanis faterom és én is fogtunk egy-egy jászt is… márnának azonban nyoma sem volt.

Csupán egyetlen jászkeszeget fogtam

Horgászatunk jócskán délutánig tartott, hiszen valahogy egyikünk sem szerette volna abbahagyni, hátha a következő dobásra jön egy még nagyobb, még szebb dévér! Azt hiszem, ez a szép az élővízi horgászatban. Nincs határ! Bármi felveheti a csalit. Igazi szabadságérzet kerített hatalmába, ahányszor levettem a szemem a spiccről és eltekintettem a távolba, ahol a Duna szépen lassan továbbcsordogált. Ez a szabadságérzés bőven ráfér manapság mindenkire, amikor lassan már mindenért fizetnünk kell. Megnyugtatok mindenkit, ezért „még” nem kell! Csak vigyázni kéne rá, hogy még sokáig élvezhessük ezt a látványt és érezhessük azt, amit akkor érzünk, mikor ülünk a partján!

Nem maradt más hátra, mint hogy elszámoljunk. Mivel mégiscsak egy versenyre készültünk, gyűjtöttem a halat, hiszen kíváncsi voltam, mennyit lehet összeszedegetni ezen a pályán. Hát, a szedegetésből aratás lett, de van egy olyan érzésem, hogy ez a termés nem a gazdát dicséri most, hanem a természet bőkezűségét!

Szépen megtelt a haltartóm

Mikor kiemeltem a szákot a vízből, már tudtam, hogy ezt mérlegelni biztosan nem fogom. Akármennyire is fontos, nem szerettem volna jobban törni a halat, mint amennyire muszáj. Az biztos, hogy 25 kiló körüli zsákmány halmozódott fel a haltartóban. Az „élőzsák” tartalmát a szákfejembe borítottam, amit előzőleg egy vízzel teli dézsába tettem, így talán nem sérültek a halaim. Csakhogy a merítő fej totálisan megtelt, így mikor kiemeltem, kiugráltak belőle a halak. Így aztán gyorsan a haltartómra tettem a hallal teli szákfejet, Sanyi kattintott gyorsan és egy perc múlva már úszhattak is tovább a nagy folyó nagy halai.

Micsoda halak, micsoda horgászat, micsoda nap!

Nagyon sokat tanultam ezen a napon a dunai horgászatról, sok apró trükkre sikerült rájönnöm. Így már valamivel bizakodóbb voltam a következő hétvégével kapcsolatban. Az mindenképpen értékessé teszi ezt a napot, hogy sikerült meghorgásznom a pályát úgy, hogy az igencsak rohanó víz a végére már nem zavaró körülmény volt, hanem teljesen hétköznapi dolognak tűnt. Nem akarok messzemenő következtetéseket levonni egy horgászatból, főleg nem úgy, hogy a versenyen biztos egészen más körülmények állnak majd elő, de egyvalami biztos, a Dunán minden lehetséges!

Végül engedjétek meg, hogy egy idézettel búcsúzzak tőletek:

„... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.”

József Attila
(1936. június)

Írta: Sipos Gábor ifj.

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: