Mikor a fővárosba költöztem, horgászszívem kicsit fájt a hátrahagyott kedves vizekért. Egyetlen vigaszom csupán az volt, hogy új lakhelyem közelében számos jó horgászvíz is található. Ezek egyike, a Soroksári Duna-ág, közismertebb nevén az RSD. A vízterület talán az egyik legismertebb része a csepeli csőhídi versenypálya. A pályáról sok jót hallottam, sok izgalmas versenyen voltam itt, de csak mint szemlélődő. Mint szurkoló, és segítő azonban nagyon sokat tanultam barátomtól és azoktól a versenyzőktől, akik szakavatott mesterei a pályának. Nem kérdezgettem, hiszen verseny közben ezt nem illik, csupán nyitott szemmel jártam, figyeltem, és amit láttam, azt elraktároztam magamban. Nem is sejtettem, hogy egyszer még hasznát vehetem a látottaknak. Mikor a közelébe költöztem, tudtam, hogy előbb-utóbb sort kerítek egy ismerkedő pecára. A tény, hogy a lakásomtól csupán 10 percre van, és az egyesületem csapata is itt versenyez, kötelező tananyaggá tette a vizet. Versenyen nagyon „firmányos” tud lenni ez a víz, de ha csak a magunk szórakozására szeretnénk egy jóízűt horgászni, akkor - pár momentumot figyelembe véve - rendkívül jót szórakozhatunk.
Ádámmal a fórumtalálkozón megbeszéltük, hogy ha kilátogatok a pályára, neki is szólok. Az ígéret szép szó, ha betartják… A közelgő versenyre való felkészülés apropóján beszéltünk meg egy kora reggeli találkozót a pályán. Fontosnak tartom, hogy ha már versenyre készülök, akkor a gyakorlást is a verseny megrendezésének időpontjára időzítsem. Mivel a legtöbb versenyt délelőtt rendezik, most is erre az időszakra beszéltem meg randevút a vízzel. Sokan nem tulajdonítanak ennek jelentőséget, de saját bőrömön tapasztaltam korábban, hogy bizony teljesen más fényviszonyok uralkodnak délelőtt. A délutáni pecák során kialakított taktika a délelőtti órákban csődöt mondhat. Nem szeretném magam a pálya nagy ismerőjeként feltüntetni, mert egyrészt ez barokkos túlzás lenne, másrészt mint minden új, ismeretlen vízhez, ehhez is a kellő alázattal közelítek. Ehhez pedig hozzátartozik a tény, hogy először csak körbeudvaroljam, begyűjtsem a szükséges információkat, meghallgassam azokat, akik valódi szakértői a víznek, és csak ezt követően induljak randira. (A házasságra még évekig várni kell, többek elmondása szerint ezt a szeszélyes vizet kiismerni soha sem lehet, de mindenképpen kell 5-10 év horgászat , hogy bátran ki lehessen jelenteni, „érezzük” a vizet.) A célom nem is a versenypálya kiismerése volt, hanem egy új módszernek, az áramló vízen történő matchbotozásnak a begyakorlása. A pálya egyik leghatásosabb fegyvere ugyanis a matchbot. Áramló vízen horgásztam korábban is, hiszen a nagy felületű állóvizeken is jelentős áramlások alakulhatnak ki - legjobb példa erre a velencei-tavi evezőspálya -, de az állóvizeken kialakult áramlások egészen másképp viselkednek. Az állóvizekre jellemző áramlás mozgatója a szél, és sokszor a felszíni áramlással ellentétes áramlás mozgatja a vizet az alsóbb rétegekben. A folyókon, csatornákon a teljes vízoszlop egy irányba mozdul, bár a szél által keltett felszíni áramlással itt is számolni kell. Igaz, itt ha a folyásiránnyal szembe fúj, akár segítségünkre is lehet. A folyó víz más meglepetésekkel is szolgálhat, sok-sok gyakorlásra van szükség ahhoz, hogy minden rezdülésére tudjuk a megfelelő választ.
A folyóvízi matchbotozást kevés vízen lehet űzni. Ezek egyike a csőhídi pálya. A Kvassay- és a tassi zsilippel szabályozott vízen az áramlás sok tényezőtől függ. A Duna-ág vize lehet rendkívül sebes, vagy szinte alig mozduló, már-már álló. Az öreg Duna vízállása erősen befolyásolhatja, így nem árt azt figyelemmel kísérni. A vízmélység a meghorgászandó 25-30 méteres távolságban max. 2-2,2 m, ami lehetővé teszi a fix úszós matchbotozást. Van számos csatorna, kisebb folyó, ahol bátran matchezhetünk, a csepeli pálya azonban minden szempontból ideálisnak mondható. Szépen kialakított horgászhelyek, jó halak, többnyire kedvező sebességű áramlás, egyedüli zavaró tényezőt a motorcsónakok és evezősök jelenthetnek. A pályát futókkal a parton, és evezősökkel a vízen kell megosztanunk. Legyünk velük szemben toleránsak, türelmesek, viszonzásul is ezt fogjuk kapni.
Nézzük magát a technikát! A módszer nem túl bonyolult, ha figyelembe veszünk pár fontos apróságot, könnyen elsajátítható, de sok-sok gyakorlás szükséges ahhoz, hogy biztos kézzel ülhessünk le. A matchbotos módszer alapjait ne ilyen vízen próbáljuk meg elsajátítani, mert ez a horgászat, már feltételezi a biztos alapokat. Az áramló vízen történő matchezést inkább a „haladóknak” ajánlom figyelmébe. Ez a matchezés rendkívül aktív, folyamatos figyelmet igényel. Minden úsztatást követően új dobás következik, és az etetés üteme is fontos, arról nem beszélve, hogy mindkettő legyen pontos. Összetett peca ez, ahol a siker vagy a kudarc a sok lényeges elem bármelyikének betartásán, vagy éppen figyelmen kívül hagyásán múlhat.
Most térjünk vissza a konkrét horgászathoz, mert egyrészt azon keresztül könnyebb elmagyarázni a dolgokat, másrészt úgy veszem észre, csapongok, mint a ledér szerető. :-)
Ádámmal tehát kora reggel találkozom. Az eredeti elképzelés szerint én matchbottal, míg barátom rakóssal fogja vallatni a vizet, összehasonlítva a két módszer eredményességét. A láda felállítását követően az etetőanyag és a föld előkészítéséhez fogok. A víz elég rendesen folyik, egy bedobott faággal mérem fel, mekkora áramlással számolhatok. Az etetőanyag összeállításánál ezt nem árt figyelembe venni, az áramlás ugyanis messzire sodorhatja a könnyű, nem kellően eláztatott, felszálló szemcséket, és velük a halakat Az áramlás függvényében lehet lösszel, földdel nehezíteni az etetőanyagunkat, vagy PV1 adalékkal, mézeskalács őrleménnyel segíteni a tapadáson, hogy a fenékre érve ott bontson, ahol arra szükség van. A vízközt széthulló etetőanyag ilyen vízen ritkán eredményes. (Én a horgászathoz 2 kg Timár Mix Mester Mixet és 1 kg Timár Mix dévér extra sárga etetőt keverek. Az etetőanyagot kicsit túlvizezem, mert a pihentetést követően még 2 kg löszös agyagot adok hozzá.) Az etetőanyag állaga az, ami inkább fontos Ne sajnáljuk az időt az előkészítésre, ha kell, törjük át többször is rostán a teljes mennyiséget.)
A nedvesítés mértékével, a gombócok összenyomásával tudjuk szabályozni a gombócok oldódását. Én minden horgászat előtt magam mellé dobva figyelem meg, hogy különböző mértékű összenyomás hatására, hogyan és mikor bont a kész keverék. Az etetőanyag színének nem tulajdonítok nagy jelentőséget, mivel a lösz átfesti azt, és inkább ez utóbbinak ködösítő hatásában bízom. Ennek ellenére valamilyen belső, tudat alatti késztetés hatására zavaros víznél élénkebb, tiszta víz esetén sötétebb tónusú keveréket használok. A víz most zavaros, ezért világosabb keveréket készítek. Az etetőanyagot a föld előkészítése követi. A pályán sok versenyt rendeznek, emiatt etetőszúnyog nélkül leülni lutri. Van, hogy nélküle is remekül szórakozunk, de könnyen lyukra futhat a horgász. Hátrányom soha nem származott még a földes szúnyogból. Az áramló víz miatt a könnyű, löszös föld nem használható, sokkal jobb választás a jó zsíros, folyóvízi föld alkalmazása. Ez garantáltan oda juttatja a szúnyogot, ahol horgászni szeretnénk, a fenékre. Egyetlen hátránya az, hogy mellőzi a csábító löszös felhőt.
A tapasztalt, vizet jól ismerő horgászok éppen ezért a folyóvízi és a löszös föld keverékét használják. Az arányok tekintetében mindenki tapasztalataira hagyatkozik, hiszen ezzel is lehet játszani, most nálam az 1:1 arány a favorit. (Versenyeken a föld helyes megválasztásának itt is különös jelentősége van.) A földet alaposan megdolgozom. Apró szemű rostán többször is áttöröm, ezzel is segítve a két különböző tulajdonságú föld keveredését. A vizezés kényes művelete csak ezután következik. Finom permetezővel nedvesítem a földet, és időnként áttöröm. A kívánt állag eléréséig rendesen kimelegedek. Ellenőrzésképpen összenyomok egy gombócot, és kb. 2 méter magasról leejtem magam mellé. A lepottyanó földgolyó egyben marad, nem hullik darabjaira. Ez biztosan így fog a fenékre is érkezni. Az oldódását az etetőanyag gombócok mellé dobva ellenőrzöm. Szép lassan oldódik, kicsit megpiszkálva csábító felhőbe burkolózik. Az etetőszúnyogot kevés lösszel bontom szálaira, és alaposan elkeverem a földben. Az etetőanyagot egy vászontetővel, a földet nedves újságpapírral óvom a kiszáradástól. Jöhet a felszerelés összeállítása. Egy 14 grammos, vastag adapterrel ellátott wagglert csatolok a fix úszórögzítőbe, aminek a horog felőli szárára egy hosszabb szilikon csövet húzok.
Sokkal kevésbé tud gubancolódni így a kiterülő szerelék. Az ólmozást 5 db 0,1 grammos és 3 db 0,2 grammos sörétből alakítom ki úgy, hogy a dupla forgó fölé egybehúzom az összes sörétet. Ha horgászat közben kevesebb zsinórólmozás is elegendő, a felesleges söréteket felhúzhatom az úszó alá, ha esetleg növelni kell az ólmok tömegét, a lamellák sörétekre váltásával alkalmazkodni tudok az új helyzetekhez.
A halak ízlését soha nem lehet tudni előre, lehet, hogy az egészen lassan úsztatott csalit szeretik, de előfordulhat, hogy az áramlással együtt sodródó csemegére ugranak. A víz sodrása is változhat, így ha nincsen kapásom, keresgélni kell a megoldást.
(Versenyeken természetesen több botot készítenek ki a versenyzők, mindet más-más ólmozással, úszómérettel, mivel verseny közben nincsen idő szerelgetni.) A főzsinór 14-es Maxima, ami az egyik legjobban merülő zsinór hírében áll, és bizony rá is szolgál a hírnevére. (A zsinór süllyesztése igen fontos mozzanata a horgászatnak, így mindenképpen biztosan merülő damilt válasszunk.) A dupla forgóba 10-es előkén 16-os horog kerül. Kiindulásnak ez megfelelő, ha a halak mérete indokolja, növelhetem az előke vastagságát és a horog méretét. A kész szerelékkel az ereszték beállításához fogok. Az úszót elsőre körülbelül 180 centire húzom, és bedobom. Hagyom, hogy a víz magával ragadja. Szabadon sodródik az árral, így a következő dobás előtt tovább növelem az eresztéket. Újabb dobás, újabb szabadon leúszó szerelék, újabb eresztékállítás. Teszem ezt addig, amíg az ólmozás el nem éri a meder alját. Ezt a sodródó úszó lebukása jelzi. Az elakadó ólmok elmerítik az úszót. Ekkor következik a finomhangolás. Centiről-centire veszem vissza az eresztéket addig, míg csak az előke 1/3-a sodródik az aljzaton. Az előkét a vastag antenna magával tudja vonszolni, az ólmok a fenék felett néhány centire haladhatnak. A távolságot is megjelölöm, hogy mindig ugyanabban a sávban úsztathassak.
A távolság megvan, az ereszték beállítva, jöhet az alapozó etetés. Az áramló vízen ezt kicsit másképpen végezzük, mint állóvízen. Utóbbinál bedobjuk a szereléket, majd szép komótosan sorban becsúzlizzuk magunk elé az alapozásra szánt gombócokat. Az úszónk végig biztos támpontot ad, nem úgy, mint az áramló víz esetén. Itt ugyanis a bedobást követően szép lassan - vagy éppen gyorsan - elvándorol a bedobás helyéről. Etetni itt is magunk elé, vagy egy picit magunk alá kell, csak közben többször is újra be kell vetni a szereléket. A bedobás, az etetés és horgászat helye három különböző pont. Bedobni folyásiránynak felfelé, magunk fölé kell, etetni magunk elé, horgászni pedig magunk alatt, folyásiránynak lefelé kell. A magunk fölé dobott szerelék az etetés helyére érve kerül megfelelő pozícióba, így az etetésen átúsztatva, az alatt már biztos pozícióban várhatjuk a halak jelentkezését. Hogy minél többet tartózkodjon a csalink nyerő helyen, érdemes egy kis sávot etetni. (A csúzlizás pontossága itt kiemelten fontos, nem szerencsés szétlőni a terepet, mert a halakat is szétszórjuk ezzel.) Az alapozáskor az etetőanyagomhoz két marék földes szúnyogot keverek, és minden dobáskor igyekszem 2-3 gombócot becsúzlizni.
Az etetést azonban az alapozást követően sem hagyom abba. Amíg tart az etetőanyagom, folyamatosan lövöm a földes szúnyoggal kevert gombócokat, majd az első halak megjelenését követően tisztán a földes szúnyogra váltok. Az első jelentkező egy szép dévérkeszeg. Gyors, lerántás-szerű kapással mutatkozik be. Nagyon megörülök az első halnak, bízom benne, hogy azt jelenti, eddig jól csinálom a dolgom.
Igyekszem tartani a ráetetés ütemét, minden úsztatásra lövök egy gombóc földes szúnyogot. A következő halam egy mohó kis durbincs, de most nem tudok haragudni rá. Jelzi, hogy a horog a fenéken sodródik, ott, ahol a szép dévérek is keresgélhetnek. A vastagabb, üreges csőantenna jól látható, bár a szemközti fák árnyékából kiérve szem elől tévesztem egy pillanatra. Valójában a fák árnyékában a narancsszínű, abból kilépve a fekete látszana tökéletesen. (Később otthon készítettem is pár olyan antennát, amelyiknek a felső 1/3-át feketére festettem.)
Az úszó mozgásán tökéletesen nyomon lehet követni a meder egyenetlenségeit. Ha valamilyen tereptárgyhoz ér a sodródó előke (kagyló, bucka, ág - ki tudja, mi?) egy pillanatra megtorpan, kicsit bemerül, majd ahogy a sodrás továbbtolja az úszót, az antenna segítségével továbblép a szerelék is, újra felvéve a normál merülési állapotot. A zsinór süllyesztésének fontosságáról a pályát látogató evezősök győznek meg. Velük kell megosztani a vizet. Akadnak köztük olyanok, akik megértően beljebb húzódnak, ha horgászt látnak, de akadnak olyanok, akik tudomást sem véve a ringatózó úszóról, lazán elsodorják azt. A jól merített damil fölött elsiklik a hajó, míg a felszínen úszó zsinór gyors véget érhet egy határozott evezőcsapástól.
Ha több úsztatásra sincs érdeklődő, az eresztéken változtatok: picit feljebb vagy lejjebb állítom az úszót. A halak is hol a fenékről, hol a fenék fölé emelkedve, attól 20-30 centire keresgélhetnek. Ezt teszem én is, keresem őket, ha ők nem találnak rám. Élvezem az aktív, folyamatos figyelmet igénylő matchezést. Nincs idő elgondolkodni, ha nincs kapás, változtatni kell. Az egyik leúsztatásnál az úszó méltósággal emelkedik ki. Szemet gyönyörködtető feltolós kapással érkezik az első nagy dévér. Túl merészen fárasztom, pedig érzem, szebb példány akadt a horgomra. El is nyerem büntetésem, egy váratlan rándulás, és megkönnyebbül a szerelékem. Mérges vagyok magamra. A horog kiakadt a vékonyka dévérszájból. A botom sem az a kimondott lágy keszeges pálca, másképp kell kezelnem, mint a megszokott „angolos” botjaimat.
Hogy kellő erőtartalékom legyen és kompenzáljam a hiányosságom, a korábbi 16-os horog helyére 14-eset kötök. Alaposan teletűzöm a horgot, bízom benne, előző vendégem nem egyedül érkezett. A következő úsztatást is szép feltolós kapás szakítja félbe. Most már óvatosabb vagyok, finoman húzom a rugdalózó halat. A dévér a sodrásra felfeküdve igyekszik szabadulni, de most én járok szerencsével. Szép dévér piheg a szákomban.
A következő úsztatások nem adnak halat, így próbaképpen - figyelmen kívül hagyva a képzeletbeli szektorhatárt - jócskán leúsztatok. Az etetésem alatt, attól jó 10 méterre emelkedik ki ismét az úszóm. Újabb dorozsmás dévér komával szemezek. Hogy megbizonyosodjak arról, hogy csak az etetés alatt csipegetett halam, és nem az etetésem csúszott el ilyen sokat, újabb hosszú úsztatásokat végzek. Pontosabban csak végeznék, mert az úszó, amint beér az etetés sávjába, eltűnik. Karikák, dévérek vegyesen csípik el a sodródó szúnyoglárva csokrot. Az etetésem tehát ott van, ahová szántam, az a szép dévér csak az általános vélekedést igazolta, mely szerint az etetés peremén (alatta, felette) várakoznak az igazán szép halak.
A ráetetésről minden esetben egy gombóc földes szunyi gondoskodik. Szerencse, hogy megfogadtam barátom tanácsát, és közel 8 kg földbe kevertem a lárvákat. Itt bizony lőni kell a kaját, és nem gond, ha nem túl „fűszeres” a földünk. A fél liter etetőszúnyogtól még a 8 kg föld is bőven ínycsiklandozó. A következő úsztatásra is beköszönt egy szép, dorozsmás dévér. Ádám is úgy dönt, nem erőlteti a rakós botot tovább, a mai nap szemmel láthatóan nem működik, így átszerel ő is matchbotra. Kellemes meglepetésként egy sorszámozott Shimano Aspire Limited Edition by Alan Scotthorne pálcát hozott magával. A Shimano nagykövetének nevével fémjelzett, minőségi bot nekem is felkeltette az érdeklődésem. Kíváncsi voltam, milyen lehet az ovális bottest, így pár pillanatra átültem barátom ládájára.
Megérte. Egy ízig-vérig profi botot tarthattam a kezemben, és mivel Scotthorne egyébként is nagy kedvencem, kicsit fájó szívvel adtam át a botot és a helyet jogos tulajdonosának.
Az ovális bottestet egy későbbi írásomban majd részletesen is bemutatom, most térjünk vissza a vízpartra. Mivel barátom kicsit megkésve kezd a matchbotozáshoz, nála többet kell várni az első kapásra, de látom rajta, neki is tetszik ez a fajta matchezés. Pár szép dévért ő is kikormányoz, élvezi, kihasználja a botjában rejlő lehetőségeket. A kitűzött horgászidő azonban sajnos véges, egész napos pecákra ritkán adódik alkalmam, most is véget kell vetnem a játéknak. Búcsúhalként egy testes karikakeszeget terelek szákba. A horgászat végére vele együtt szép dévérek, karikák raboskodnak ideiglenesen a haltartómban.
Összességében igen jót horgásztunk, a víz adakozó kedvében volt. Azt azonban éreztette velem, hogy sok-sok horgászat kell még ahhoz, hogy igazán közel engedjen magához. Ez a mai csak kedvcsináló, amolyan bemutatkozó horgászat volt. Úgy érzem, tartogat még meglepetéseket ez a víz. Egy biztos, ettől a víztől sokat lehet tanulni, ahogy azoktól a versenyzőktől is, akik már jó barátként ismerik. Aki kacérkodik ennek a víznek a megismerésével, az áramló vízen történő matchbotozásnak az elsajátításával, az kövesse a példámat: látogasson ki minél több, ezen a pályán megrendezésre kerülő versenyre, figyeljen, gyűjtse az információkat. Bízom benne, hogy némi kis segítséget ebből az írásból is meríthettek.
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotók: Vágó Ádám
