A titokzatos kuttyogatás, avagy néhány gondolat az alapokról

A titokzatos kuttyogatás, avagy néhány gondolat az alapokról

Talán az egyik legmisztifikáltabb horgászmódszerünk a harcsa kuttyogató horgászata. Valóban egyedi, speciális és első látásra bonyolult módszerről van szó, ám úgy gondolom, ha kellően lecsupaszítjuk, akkor mindenki számára átlátható lesz, miről is beszélünk. Mindazonáltal nem vállalkozom arra, hogy életre szóló igazságokat, ez idáig ismeretlen titkokat tárjak fel, meggyőződésem, hogy ilyenek nincsenek. Az alapok elsajátítása mindenkinek menni fog, az apró trükkök, egyedi technikák úgysem tanulhatók, mindenki ki fogja alakítani ezeket a saját tapasztalatai alapján.

A kuttyogatás talán a legősibb halfogó módszereink egyike, a leírások szerint ugyanis honfoglaló őseink hozták magukkal e tudást a Kárpát-medencébe. Ismereteim szerint írott formában először Herman Ottó említi 1877-ben megjelent, A magyar halászat könyve című munkájában. Ebben a könyvben mint halászeszköz szerepel, és sokáig, a következő század közepéig kell várnunk ahhoz, hogy a módszer leírása a horgászújságokban is megjelenjen.

Amikor tizenéves ifjúként beleszerettem a tiszai horgászatba, már ismert és közkedvelt volt a kuttyogatás, így nem csoda, hogy amint csónakos horgásszá léptem elő, én is kipróbáltam a módszert. Boltban vásárolt, éppen csak hangot adó fával kezdtem el gyakorolni, majd egy nyári hajnalon nagy reményekkel nekivágtam az első horgászatnak is. Evezős ladikommal még sötétben indultam, jócskán felevezve a folyón, majd az idősebb horgászok által javasolt szakaszon leeresztettem a harmatgilisztával megpakolt horgot, keresztbe fordítottam a ladikot és elkezdtem ütni a vizet. Nagyon kevés volt a jól sikerült ütés, így szinte folyamatosan járt a kezem, csak akkor álltam meg, amikor ellenőriztem a vízmélységet, vagy az evezővel igazgattam a csónakot. A mai napig hihetetlen, de alig egy órás horgászat után kapásom volt. Nem teketóriázott a hal, vízig csavarta az üvegbot spiccét, gyakorlatilag be se vágtam, csak felkaptam a nyelet. Ismeretlen és hatalmas erő húzkodta a botot, szinte félelmetes volt számomra az az ellenállás, amit éreztem. A részletek sajnos a feledés homályába vesztek, arra emlékszem mindössze, hogy az akkoriban divatos, sűrű szövésű, zsinóros merevítésű merítő szákba csak többszöri próbálkozásra sikerült beleerőltetnem a halat. Arra a napra be is fejeztem a horgászatot, hiszen nem mertem szájbilincsre tenni a harcsát, hanem indultam hazafelé, hogy a család és persze a bátyám elé fektethessem a nyolc kilogrammos, hatalmas zsákmányt. Akkor azt hittem, minden horgászat ilyen lesz, és hatalmas lelkesedéssel kuttyogattam végig a nyarat. Csokibarnára égtem, napi 10 kilométereket eveztem a folyón, de halat csak a szünidő utolsó napjaiban fogtam újra. Manapság inkább pergetve űzöm a ragadozókat, de a fentiek alapján talán nem csoda, hogy amikor a körülmények tökéletesnek tűnnek, akkor nagy kedvvel vetem bele magam a kuttyogatásba.

Párás hajnal, csend és nyugalom, mi kellhet még?
Mondjuk egy kapás…
Fárasztás
… még egy kis fárasztás…
Kiemelés
Fotó
Visszaengedés
Menekülés

ÉVSZAKOK, NAPSZAKOK, HORGÁSZVIZEK

Meggyőződésem, hogy a harcsára való kuttyogató horgászat a legtöbb örömet, a legtöbb sikerélményt akkor adja, ha az arra legalkalmasabb időszakban műveljük. Természetesen egy-egy halat - kis túlzással - bármikor foghatunk, ám a befektetett energia messze nem lesz arányban a sikerességgel. Éppen ezért javaslom, hogy várjuk meg az ideálishoz leginkább közelítő körülményeket. Folyóvizeink normális években májustól október közepéig produkálhatják a megfelelő vízhőmérsékletet és vízállást. Vízhőfok tekintetében 15 Celsius-fok környékére tenném a határt. Nyilván ennél hidegebb vízben is meghallja, érzékeli halunk a kuttyogató hangját, ám tapasztalataim szerint sokkal kevésbé reagál. Lassabban emészt, lassabban mozdul, ami nem azt jelenti, hogy nem lehet megfogni, de nagyon ismerni kell ehhez tartózkodási helyét, és nagyon hinnünk is kell benne, hogy horogra tudjuk csalni. A folyókon sarkalatos pont a vízállás is, hiszen igazán a nyári kisvizes időszakhoz közelítő vízmennyiség biztosítja a megfelelő lehetőségeket számunkra. Elsősorban a folyás sebessége és a víz áttetszősége fontos számunkra. Minél lassabban folyik a víz, annál precízebben tudunk végigcsorogni a meghorgászni kívánt szakaszon, és a lassabb vízben a halnak is több ideje van megtalálni csalinkat. A víz áttetszősége is döntő tényező: zavaros vízben is táplálkozik, ekkor is elindul a kuttyogató hangjára a harcsa, ám egyszerűen nem találja meg a csalit és bosszúsan visszafekszik a helyére. A harcsa szeme a többi halhoz képest elég kicsi, ám meggyőződésem, hogy a zavaros víz nemcsak a halak látását, hanem egyéb érzékelését is zavarja, tompítja, ezért találják meg nehezebben a csalit és ezért is vonulnak az áradások idején a csendesebb szélvizekre. Természetesen magas és zavarosan áradó vízben is lehet kapásunk, ám ezen időszakban más módszerek - mint a fenekezés vagy a pergetés - sokkal eredményesebbek harcsára, így ha tehetjük, ilyenkor inkább váltsunk módszert. Állóvizeken annyival könnyebb a dolgunk, hogy a víz tisztasága, magassága nem nagyon változik, így szinte kizárólagosan a víz hőmérséklete határozza meg, mikor érdemes kuttyogatnunk. Itt elsősorban az időjárási tényezők mozdíthatják meg a halat, sokszor nagyban javítva fogási esélyeinket. Nem sűrűn horgászom holtágakon vagy tavakon, így erre vonatkozóan egyetlen jelenséget emelek ki, mégpedig a nagy széllel érkező frontbetörések, lehűlések első napjait. Ekkor a több-kevesebb ideig megállapodott, megmelegedett vizet az erős szél akár fenékig is felkavarja, az addig a fenéken fekvő táplálékok szabadon kavarognak és a terített asztal vízközé csalja és táplálkozásra készteti a békés halak apraját-nagyját. Felfigyelnek erre a ragadozók, köztük a harcsák is, és elhagyják búvóhelyüket. Az igazsághoz tartozik, hogy fogási esélyeink az időszak első egy-két napján nőnek meg jelentősen, illetve ezt is csak akkor tudjuk kellően kihasználni, ha a frontbetörés után elcsendesül az idő, és nem következik napokig tartó özönvízszerű esőzés, amely viharos széllel párosul.

A kuttyogató horgászat alkalmas a búvóhelyén lévő harcsa előcsalogatásához is, éppen ezért a hal szempontjából a nap teljes egésze alkalmas időszak a horgászathoz. Sajnos azonban e horgászathoz hely kell, több kilométeres szakaszokat járunk be, így tevékenységünket nem elsősorban a harcsához, hanem a többi vízen lévőhöz, horgászokhoz, kirándulókhoz, motorcsónakosokhoz kell igazítanunk. Azt hiszem, ezt felesleges ragozni, igazán nyugodtan mindössze a kora hajnali órákban fogunk tudni horgászni. Kár belemennünk a konfliktusokba, ne erőlködjünk olyan helyeken, ahol fizikailag nem férünk el a többi horgásztól.

Induljunk el, nem baj, ha fent van még a Hold
Kapásunk azonban lehet, hogy jóval később lesz csak
Ráckevei harcsa

Amennyiben megvan a kiválasztott helyszín, akkor már csak a harcsa tartózkodási helyét kell megtalálnunk. Ez ennél a módszernél sokszor könnyebb, mint gondolnánk. Egy-egy alkalommal nagy területeket tudunk lehorgászni, és mindössze arra kell figyelnünk, hogy kapásaink milyen vízterületeken következnek be. Egy-egy kis szakasz működni fog, hosszú kilométerek pedig üresek lesznek. Annyi a dolgunk mindössze, hogy ezeket a fogós szakaszokat megjegyezzük, és a későbbiekben ide térünk vissza. Nyilvánvaló, hogy ha ismerjük a meghorgászandó vizet, akkor célirányosan is keresgélhetünk. Állóvízen van egyszerűbb dolgunk, hiszen itt a megfelelő mélységű akadókon nagy valószínűséggel megtaláljuk a harcsát, de szinte ugyanilyen jó a gödrökkel tarkított, egyenetlen szakasz is. A folyók sokkal rapszodikusabbak, de - legalábbis szerintem - egyelőre több harcsát rejtenek, mint gondolnánk, vagyis a nehézségek ellenére nagyon jó esélyünk van kuttyogatva harcsát fogni. Az utóbbi évek tapasztalatai alapján itt már nem hagyatkozom a sokszor leírt elméletre, miszerint a mélyebb külső ívek, az akadós területek, a gödrökkel tarkított mederfenék tartja meg a harcsákat. Elindulok a csónakommal és szisztematikusan végighorgászom a teljes folyót, hiszen sokszor a sivár, egyenes mederszakasz adta a legtöbb halat. A képet persze árnyalhatja az a tény, hogy a látványosan jónak vélt területeken nap mint nap szól a kuttyogató, így az itt tartózkodó halak már nem reagálnak olyan vehemensen.

A KUTTYOGATÓFA

A módszer lelke, a hangszer, amellyel elhúzzuk a harcsák nótáját. Az évek során sok megfordult a kezemben, volt olyan, amely ránézésre tökéletes volt, de hangot nem adott, és olyan is, amely bumfordisága ellenére nagyon szépen működött. Ma már kereskedésben is kaphatunk megfelelő fákat, így ha - hozzám hasonlóan - kevésbé jó a kézügyességünk, nyugodtan keresgéljünk közöttük. A kuttyogatónak számomra két fontos tulajdonsága van, az egyik a fej kialakítása, a másik pedig a teljes fa hossza. Horgászat során a csónak oldalához közel kell ülnünk, ám minden csónaknak más a kialakítása, más a merülése, ráadásul mi horgászok is különböző testalkattal rendelkezünk. A kuttyogató mozdulatsor akkor lesz a legkényelmesebb, ha csónakunkhoz és karunk hosszához igazítjuk a kuttyogatófa hosszát. Minél kisebb a hajó merülése és minél rövidebb a karunk, annál hosszabb fára lesz szükségünk ahhoz, hogy ne csak a vízfelszínt csapkodjuk. Nekem a 30-35 cm körüli hosszúság vált be, így kiindulásnak ezt a méretet ajánlom.

Jól látszik az eszközök eltérő kialakítása
Amint megfordítom őket, a méretbeli különbség is jól látszik, mint ahogy kitűnik a kakukktojás is: az elöl lévő fa nem az enyém

A fej kialakítása határozza meg a kuttyogató hangját. Én legkönnyebben a nagyméretű, homorú fejű fákat tudtam megszólaltatni, ám vízellenállásuk nagyon nagy, erővel kell ütni velük, ráadásul tiszta hangot ritkán adnak, így nem használom őket. Az egyenes fejű fákat az arany középútnak is mondhatnám, hiszen könnyebb velük dolgozni és a hangjuk is elfogadható. Kedvenceim viszont a domború kialakításúak, nehezebb ugyan eltalálni a mozdulatsort, ám szinte siklanak a vízen; szép, tiszta hangot adnak és órákon át se fárasztó velük kuttyogatni. Az alapszabályt nyilván mindenki ismeri, minél nagyobb átmérőjű a fej, annál nagyobb a hangja és így elméletileg alkalmasabb a mélyebb vizek meghorgászására is. Természetesen ezt a nézetet én is osztom, ám nem elsősorban ez határozza meg a faválasztásomat. Van ugye egy kedvencem, így általában azzal kezdek, ez egy 3,5 cm átmérőjű domború fejű, gyári kuttyogató. Legjobban azért szeretem, mert laza mozdulatokkal szépen csengő, közepes hangot tudok kicsalni belőle, ám a mozdulatot variálva tudok rövid, pici hangokat vagy erőteljes, mélyebb hangokat is ütni vele. Tükörsima, csendes vízen kerül elő Zoli barátom favoritja egy filigrán kis fa, 2,5 cm-es átmérőjű, nagyon minimálisan domborított fejjel. Nehéz megszólaltatni, akkor sincs messzire csengő érces hangja, ám sekélyebb szakaszokon előszeretettel használom, ugyanis a halak nagyon szeretik. A harmadik fa a hullámos, nehezen megüthető vízfelszín esetében kerül a kezembe, ez merőben más, egy kissé hajlított nyélből és egy egyenes fémlapból áll. Amennyire egyszerű szerszám, annyira tökéletesen működik a lötyögő vízfelszínen. A hangja is lotyogós, de erőteljes mozdulatokkal operálva nagyon komoly lökéshullámot gerjeszthetünk a vízben.

Komoly vitákat tud gerjeszteni az egységnyi idő alatt ütött hangok száma is. Van, aki folyamatosan üt, van, aki időszakosan, van, aki 6-8-10 hang után hosszabb szünetet tart és olyan is, aki 2-3 ütéssel és rövid szünetekkel operál. Személy szerint a kevesebb ütés híve vagyok, az az elképzelésem, hogy a hal addig emelkedik a felszín irányába, amíg a hangot hallja, majd elkezdi keresgélni a táplálékot. Az alapszabályokat azért betartom, minél gyorsabban haladok, annál sűrűbben ütök, minél precízebben, lassabban horgászom meg egy szakaszt, annál kevesebbszer szól a fa a kezemben.

CSÓNAK

Sokszor, sok helyen leírták, kuttyogatáshoz a fa ladik a legmegfelelőbb. Ez így is van, ám sok olyan hátránya is van a fából készült csónaknak, ami miatt esetleg más hajó mellett döntünk. Nem kell elkeserednünk, kisebb-nagyobb kompromisszumokkal bármilyen hajóból eredményesen tudunk horgászni. Számomra egyetlen kizáró tulajdonság van, persze a méreten felül, mégpedig a felépítmény. Kuttyogatásnál a szél a legnagyobb ellenségünk, így plusz felületet adni neki, amibe belekapaszkodhat, nem túl okos dolog. Amennyiben csónakunk kellően stabil két ember alatt is, nem billeg minden mozdulatunknál, akkor meg fog felelni függetlenül attól, hogy milyen anyagból készült. A kuttyogató horgászat technikáját csónakunk tulajdonságaihoz kell igazítanunk. Alapvető követelmény, hogy a csalit a kuttyogató hang közelében tudjuk felkínálni és csónakunk mozgását figyelembe véve a reménybeli zsákmány előbb érezze meg az általunk képzett hangot, majd utána találkozhasson a csalival. Ezt elérhetjük a haladási irányunkra merőlegesen vagy megegyezően elhelyezkedő csónakkal is. A keresztben álló csónak akkor fog haladni, ha a víz sodrása vagy állóvízen a szél mozgatni fogja. Kizárja ezt a metódust, ha evezővel vagy villanymotorral nekünk kell mozgásban tartani ladikunkat, de nem javaslom akkor sem, ha jelentős szélességű hajóval rendelkezünk.

Mindig a kuttyogató hang után és lehetőleg egyvonalban vele vezessük a csalinkat
Nem kényelmes, de nincs más lehetőség, menetiránynak háttal kell utaznunk, ha egyedül vagyunk

BOT + ORSÓ + ZSINÓR + HOROG

Sok újdonságot nem lehet, de nem is kell ezekről az eszközökről írni, mindössze egy-két privát gondolatot fejtek ki bővebben. A bot hossza egyénfüggő, ám a módszer lényege, hogy a kuttyogató hangjának közelében kínáljuk fel csalinkat. Amennyiben feltételezzük, hogy a bot nyelét a kezünk ügyében tartjuk, akkor könnyen belátható, hogy minél hosszabb bottal horgászunk, annál messzebb leszünk a hangtól. Az éhes hal nyilván megtalálja a távolabb felkínált csalit is, ám ha szeretnénk sűrűbben halat fogni, talán érdemes erre az apróságra is gondolnunk. A bot erőssége szintén fontos szempont és hazai vizeken magam se tudok dönteni. Kényelmesebb és élvezetesebb egy 200 gramm körüli bottal fárasztani a párkilós halakat és a kapásokat is látványosabban élhetjük meg, ám bármikor előkeveredhet egy 20-30 kilós jószág is, amelyet ugyanúgy, sőt jobban szeretnénk megfogni. Ezért két felszerelést tartok csatasorban, egy szigorú Spro Dyno Deepsea 200-400 grammos botot, illetve egy fele akkora dobósúlyú, de teleüvegből készült, ergo törhetetlen horgászbotot. Az erősebb botom 2,4 m hosszú, a „finomabb” 1,7 m, így súlyuk körülbelül megegyezik. A zsinórok tekintetében is hasonló a dilemmám, amikor biztosra megyek, akkor az 55 kg-os szakítószilárdságú Power Pro fonott zsinór, amikor kockáztatok, akkor az 50-es monofil zsinór kerül bevetésre. A fonott zsinór ellen szinte egyetlen érvem van, mégpedig az, hogy beszakítani valami hihetetlen tortúra, így azokon a napokon nem használom, amikor a feneket kell kapirgálni és sűrűn elakadok.

Saját készítésű, 100 gramm feletti úszót használok
A kisebb harcsák se törődnek az úszó méretével
Örök dilemma, egy ekkora halhoz túlbiztosított ez a kombináció…
… ám amikor vele küzdöttem, jól jött az erős felszerelés

Vízközti horgászatok során szinte a kezdetektől úszóval horgászom, és azt gondolom, hogy sokkal nagyobb százalékban megfoghatók így a halak, mint ha a spiccen kellene észlelnünk és rövid időn belül lereagálnunk a kapást. Sokat variáltam, próbálkoztam, míg arra a következtetésre jutottam, hogy az úszó méretének csökkentésével, az előke hosszának variálásával, a jelzőólom használatával számottevő előnyt nem, inkább csak hátrányokat sikerült produkálnom. Éppen ezért saját gyakorlatomban 100-150 grammos, saját készítésű, alsó rögzítésű úszókat használok, ugyanúgy kapoccsal rögzítve a főzsinóron, mint a matchbotos horgászatnál. Ez azért jó dolog, mert az úszó egy mozdulattal levehető, szállításnál nem sérül, illetve egy pillanat alatt tudok az úszós módszerről a spiccről lógatósra váltani. A csúszó ólmot egy gumiütköző közbeiktatásával közvetlenül a forgókapocsra engedem, amibe a 30-40 cm hosszú előkét hurkolom. Az ólom mérete az alkalmazott csalitól függ, amikor puha testű csali kerül a horogra, akkor az úszó szinte antennára van súlyozva, ami méretének ellenére rendkívüli érzékenységet kölcsönöz neki. Mivel előszeretettel használok élő halat is, az ólmozásom két darabból áll, így csaliváltásnál a kisebb, kb. 30 grammos ólomdarabot kell csak levennem, és máris elbírja az úszó a csalihal mozgását is.

Sarkalatos kérdés a megfelelő méretű és minőségű horog. Próbálgattam a hármashorgokat is e célra, de már a csalizásnál gondjaim akadtak, valahogy a rövid horogszárakra sehogy sem sikerült a megfelelő mennyiségű csalit feltuszkolnom. Maradtam tehát az egyes horognál, ám jó ideig eltartott, amíg beláttam, csak a tűhegyes horog fogja meg a halat. Sokat kínlódtam olcsó, ám eleve életlen vagy gyenge hegyű horgokkal. Amikor sok a kapás, akkor még el-elhorgászgat vele az ember, hiszen csak lesz, amelyik harcsa rendesen bekapja a csalit, de amikor 3 óra alatt egyetlen kapást sikerül kicsikarni és bevágás után az első másodpercekben lemarad a hal, akkor bizony érdemes elgondolkodnunk, jó volt-e spórolni. Számomra egyértelműen a Gamakatsu LS 4644F horog vált be, hihetetlenül ragadós a hegye, de ha kicsorbul, akkor is van esélyünk egy-két alkalommal újrafenni. A horog méretével nem szabad szégyenlősködnünk, rá kell, hogy férjen a megfelelő mennyiségű csali. A fent említett típusból a 2/0-s már megfelelő, de esetenként akár a 7/0-s méretűt is alkalmazhatjuk. Miért is kell ez a túlméretesnek tűnő kampó? Gondoljunk csak bele, hogy még a keszegezésnél is előfordul, hogy a csontival vastagon megrakott horog egyszerűen nem tud rendesen megakadni a halnak, mert nem fúródik elég mélyre. Hatványozottan áll ez fenn a csupa csont állkapcsú harcsánál.

A horognál nem szabad kompromisszumot kötni

CSALIK

Pár évvel ezelőtt, a Szegedi Nemzetközi Kuttyogató Versenyen kísértem egy újvidéki horgásztársat, aki hihetetlen csaliarzenált vonultatott fel. Volt ott a pajoron és a döglött egéren keresztül a nadályon át a harmatgilisztáig minden, ami a harcsák gyomrában valaha is előfordulhatott.

Ennél csak több csalit használjunk
Egy kétkilós harcsa szájában is elvész a 3/0-s horog és az 5 szál pióca

A magam részéről a csali kiválasztásánál egyetlen fő szempontot veszek figyelembe, mégpedig azt, hogy kellő mennyiség álljon belőle rendelkezésemre. Azt tapasztaltam ugyanis, hogy sokkal több kapásom van sok szál gilisztára vagy nadálycsokorra, mint amikor spórolok és egy-két szál csenevész gilisztát kínálok fel csaliként. Éppen a fentiek miatt a klasszikusnak számító lóbogarat az utóbbi 10 évben talán egyszer sem használtam, ellenben egyre inkább előtérbe kerül az élő hal, leginkább a késő nyári időszakban, illetve zavarosabb vizekben. Legalkalmasabb csalinak sokakkal egyetemben a nadályt tartom, majd a piócát, zöldgilisztát, harmatgilisztát, esetenként a kagylót, de ez utóbbit csak gilisztával vegyesen alkalmazva. Az élő halat csak vízközti horgászathoz javaslom, mert a fenék közelében sokkal több leakadásunk lesz vele. Halfajok tekintetében messze legalkalmasabb az ezüstkárász, de használhatjuk a keszegfélék kisebb, maximum tenyeres méretű egyedeit is. A nagyobb méretű csalihallal csak kellemetlen tapasztalatokat szereztem, a megfogott halak egyedsúlya egy grammal se változott, így tiszta szívvel ehhez a módszerhez nem javaslom alkalmazásukat.

Az idei év a Tiszán nagyon keservesen indult, a hosszan tartó magas víz nemcsak a halfogást, hanem egyáltalán a puszta horgászatot is ellehetetlenítette. Ezért fogadtam el Balázs barátom sokadik invitálását a Ráckevei (Soroksári)-Dunára, ahol a kuttyogatás alapjainak ismertetése volta fő feladatom. Ott és akkor született meg e cikk megírásának ötlete, hiszen rá kellett jönnöm: annak ellenére, hogy homályos fogalmai mindenkinek vannak e módszerről, sokszor az alapvető dolgok se egyértelműek. Újraolvasva a fentieket azt gondolom, hogy csak az általános dolgok kerültek sorra, ám ha a szezon is úgy alakul, lesz még pár apró trükk, ötlet, technika, amelyet egy következő írásban közre tudok adni.

Kiss Gábor (kissgabor)
Fotók: Kiss Gábor

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: