Célunk a meghökkentés, avagy egy műcsali születésének igaz története - 12. rész: távlatok

Célunk a meghökkentés, avagy egy műcsali születésének igaz története - 12. rész: távlatok

Cikksorozatom utolsó részében az új műcsali potenciális felhasználási lehetőségeit szeretném egy kicsit boncolgatni - elsősorban a piacon fellelhető egyéb műcsalikkal való összehasonlítás révén. Ahogy korábban is említettem, a műcsali újdonságát a twisterfarok hullámmozgásának újraértelmezése, hordozóra feszítése (szabadsági fokának lecsökkentése) és ezáltal a veretés erősségének megnövelése adja.

Az pedig már csak a hab a tortán, hogy az ily módon kiizmosított hullámból rögtön kettő is akad egyetlen hordozó testén. Ez alól persze kivételt képeznek az egy-hullám szárnyak. Ebben a vonatkozásában a meglévő plasztikcsalikhoz képest az első és legnyilvánvalóbb különbséget a veretés erőssége adja. Talán nem a „veretés” a legpontosabb szó egy folyamatos hullámmozgás jellemzésére, de mivel a wobblerek esetében ez elég kifejező, nem akartam új szót alkotni. A vékonyabb, 0,5 mm-es szárnyaknál ez alig érzékelhető, ám a vastagabb, 1 mm-es szárnyak veretése már tényleg a wobblerekéhez fogható. Na és az érzés, amit a botot fogó kéz felé továbbít, is hasonló. Egy ilyen erősebb veretés persze lehet taszító is a ragadozóhalak számára, viszont nagyobb távolságból bevonzhatja és kapásra ingerelheti őket. Így vagy úgy, de biztos nem fogja őket hidegen hagyni a műsor. Az erős veretésű (széles és vastag) szárnyakkal szerelt jigfejes kivitelek tehát a twisterek, plasztikhalak és egyéb „fenéklakó” plasztikcsodák alternatívája lehet. Egy ilyen szituációban ugyanis nem elsősorban a műcsali látványa, vizuális élménye, hanem inkább a vízben terjedő rezgés az ingerkeltő - ebben pedig valóban jeleskedik az új műcsali, és nemcsak erősségben, de másságban is. Az újdonság erejét soha nem szabad alábecsülni!

Egy másik előny lehet még a plasztikcsalikkal szemben a jobb akadási arány. Ennél a kivitelnél ugyanis a horog a mozgó rész (szárny) mögött helyezkedik el, így egy hátulról érkező, finnyás odanyúlás esetén is nagyobb eséllyel kerülhet be a hal szájába. Nincs többé leharapott farok, megrágott test - már csak a gumi erősségéből adódóan sem. Normál körülmények között egy gumiszárnyat erővel sem lehet letépni a hordozójáról, legföljebb leakasztani, de erre ugye egy hal nem képes.

Szintén előnyükre szolgálhat, hogy az ugyanolyan vagy hasonló előfeszítési arányú szárnyakat cserélgetni lehet a hordozón, gyökeresen megváltoztatva ezzel a színüket, mintázatát vagy épp viselkedésüket. A pataki videózás során például egyszerűbbnek és gyorsabbnak bizonyult a szárnyak cseréje, mint a hordozóiké.

Vontatás tekintetében a jigfej kivitel és a hagyományos plasztikcsalik között nem érzek nagy különbséget. Talán a szárny nagyobb felhajtóerejére lesz majd érdemes odafigyelni, például 10 méternél nagyobb mélység és erősebb sodrás esetén - ilyenkor a „fenékfogás” érdekében érdemes lehet egy árnyalattal nagyobb súlyú jigfejes hordozót választani a kiszemelt szárnyhoz.

A wobblertestű kivitel előnyei egyértelműen vízközt, illetve a felszínen mutatkozhatnak meg, ahol a rezgéskeltésen túlmenően a vizuális hatások is előtérbe kerülnek - ebben pedig leginkább a különleges szárnyformák jeleskednek. A mozgásuk látványos és ingerkeltő, sokrétűségükből, színezetükből, valamint mintázatukból adódóan pedig sokféle vízi és „víz fölötti” életforma utánzására alkalmasak. Ebbe a témába most nem megyek bele, hiszen a különleges szárnyformák fejezetben részletesen taglaltam a lehetőségeket. Inkább a vontatási technikájáról ejtek pár szót.

Már a pataki ráncigálások is arra engedtek következtetni, hogy a jigfejes hordozókkal szemben a wobblertestűek más vontatási technikát igényeltek. Ezek a műcsalik, noha súlyban erősen rávernek egy hagyományos wobblerre, a jig ólomfejével nem kelhetnek versenyre, ráadásul esetükben a fa felhajtóerejével is számolni kell. Mindennek a szárny nagy felhajtóereje miatt van jelentősége, ami gyakorlatilag úgy viselkedik, mint egy vízisí. Álló helyzetben nem termel plusz felhajtóerőt, ám vontatás közben annál inkább. Bizonyos vontatási sebesség mellett egyensúlyi állapot jön létre, amikor is tartja az adott mélységet. Ha ennél lassabban vontatjuk, süllyedni kezd, ha gyorsabban, akkor emelkedni - épp fordítva, mint ahogy azt egy wobbler tenné. Ha jobban meggondoljuk, ez számunkra kedvező lehet, hiszen a műcsalit egy adott helyre bedobva megvárhatjuk, míg a kívánt mélységbe süllyed, majd megfelelő vontatási sebességgel végig ott is tarthatjuk, vagy épp felhúzzuk a felszínre is, ahogy a helyzet megkívánja. Ugyanezt persze elérhetjük egy süllyedő wobblerrel is, ez igaz, ám vontatás hatására az mindig lefelé fog törni, ami behatárolja a lehetőségeit. Egy CD wobblertípust például nem igazán lenne szerencsés mélyretörő vagy akár mérsékelten mélyretörő lapkával szerelni, mert nagyon gyorsan egy goromba akadóban kötne ki, vagy nem lehetne elég gyorsan vontatni. A mi wobblertestű műcsalink viszont mindig felfelé fog törni, tehát ha nem akarjuk, nem is fogjuk elakasztani. És még egy dolog: bár túl nagyot nem volt lehetőségem dobni, azt már most bizton kijelenthetem, hogy nagyobb a „hatótávolsága” egy átlagos wobblerénél. Igen, az a 10-12 gramm csak ott van benne, még akkor is, ha a szárny miatt megnövekedett légellenállás önmagában csökkentené a dobástávot.

A jigfejes kivitelt már többé-kevésbé befejezettnek tekintem (talán a robosztusság növelése érdekében még csiszolok rajta egy kicsit), ám a wobblertestűek továbbfejlesztésére még rengeteg ötletem van. Ezek között is első helyen szerepel egy olyan harcsázó kivitel megalkotása, amely elsődlegesen a becsobbanásával lesz hivatott kiváltani az érdeklődést, másodlagosan pedig a vízfelszínen csapkodásával. Semmi extra amúgy: sima hengeres, lekerekített végű test összekötő csöves rögzítéssel, megerősített huzalozással, ólompogácsás súlyozással, vastag, 1 mm-es denevérszárnnyal (madárszárnnyal) szerelve. A puha, nagy felületű szárny vélhetően finomabb becsobbanást tesz majd lehetővé, ami - nézeteim szerint - sokkal életszerűbb a wobblerek jellegzetes csobbanásánál. Talán a műegérhez lehetne hasonlítani, de annak meg nincs szárnya, ugye. Hasonlítsuk inkább egy szeleburdi madárfiókához, ami önfeledt ugrándozása következményeként kipottyan a fészkéből, egyenesen bele a part menti fák alatt hömpölygő folyóba. A kapások nagy részének ilyenkor kellene bekövetkeznie, de ha mégsem, akkor a „vízfelszínen verdeső lepke” (esetünkben csapkodó kismadár) effektus segíthet jobb belátásra bírni a bajszinkat. Újszerűségéből adódóan nagy reményeket fűzök ehhez a típushoz (is), de a koncepció életrevalóságáról sajnos csak a nyáresti harcsázások során fogok tudni meggyőződni. Hú, ezeket amúgy is nagyon várom már!

Úgy ildomos, hogy a potenciális előnyök mellett az új műcsali hátrányairól is ejtsek pár szót. Pontosabban azokról, amiket én hátránynak gondolok. Itt van először is a szárnyak tárolásának problematikája. Már a kísérletezéseim során rájöttem, hogy a szárnyak nem szeretik egymást, hosszabb idejű tárolást követően hajlamosak összeragadni, főleg ha vizesen kerültek egymásra. Ilyenkor bizonyos kémiai átalakuláson is átmennek, veszítenek a rugalmasságukból, és ha gyűrött állapotban lettek betárolva, még vetemedhetnek is. Ebből adódóan én a szárnyakat mindig száraz állapotban, egymástól műanyag vagy papírlapocskákkal elválasztva, zárható műanyag zacskókba helyezve, kisimított állapotban tároltam be. Így sok helyet nem foglaltak ugyan, de körülményes volt elővenni őket, illetve macerás volt a szárítgatásuk és a zacskóba történő visszahelyezésük. A szárításukra amúgy egyszerű módszert dolgoztam ki, ruhán párszor végighempergettem őket, és már porzottak is a szárazságtól. Közben összevissza gyűrődtek, ez igaz, de ezt a gumi jól viselte. Ezeket a problémákat megoldandó fogok beszerezni a szárnyaknál alig nagyobb méretű, zárható műanyag zacskókat, és ezekbe egyenként betárazva fogom szállítani őket.

A szárnyak másik problémája a gumianyag tartósságából ered. A gumi ugye a környezeti tényezők (víz, légnedvesség, UV sugárzás, hőmérséklet-változások stb.) hatására köztudottan hamar elöregszik, de úgy is szokták mondani: elérik. Erre vonatkozóan egyelőre nincsenek tapasztalataim, de szerintem az intenzíven használt szárnyak maximum egy szezont bírhatnak ki. A zacskóba lecsomagolt, levegőtől elzárt szárnyak viszont akár 10 évet is.

Sokat gondolkodtam a műcsali nevén is, hiszen nem hívhattam örökké „új műcsalinak”. Ihletadója után kezdetben felmerült bennem a „műkérész” elnevezés, később a „műrája” (az után az állat után, amire leginkább hasonlít), ám ezek a nevek kevésbé tűntek olyan, hmm… műcsalisnak. A létező műcsalik ugyanakkor sok esetben a mozgásimitációjuk után kapák a nevüket (lásd twister, spinner, slider stb.), így én is valami hasonló irányból próbáltam megközelíteni a kérdést. Az új műcsali esetében ugye a mozgás alapját a hullám, a hullámzás (angolul wave) adja, így az alapszóból kiindulva, „waver”-nek kereszteltem el. Az angolban ugyan nincs ilyen főnév (csak ige), de én nem hagytam magam efféle korlátok közé beszorítani, hiszen ez egy fantázianév, a hangzásából és az egyéb műcsalik nevéhez való hasonlóságából adódóan mindenki tudni fogja, miről van szó. Szabad fordításban valami olyasmit jelenthetne, hogy: hullámkeltő, vagy hullámozó, de lehetne akár hullámbetyár is. Na, ez nem is olyan rossz… :)

Az igazat megvallva, tényleg nem tudom, mi lesz az új műcsalim sorsa. Lehet, eltűnik a süllyesztőben, ahogyan sok más, eredendően jónak tűnő ötlet, de ha tényleg beváltja a hozzá fűzött reményeket, akár még kereskedelmi forgalomba is kerülhet. Egy ilyen darabnak persze piacképesnek is kell lennie, tehát nagy tömegben, gazdaságosan előállíthatónak, ami lényeges különbségeket jelentene az ismertetett „barkácsdarabokhoz” képest mind anyagában, mind megjelenésében. Bár rengeteg ötletem lenne fröccsöntött testű, plasztik szárnyanyagú, kereskedelmi kivitelre is, mégsem táplálok ilyen irányú ambíciókat. Nem vagyok üzletember (nem is szeretnék az lenni), számomra a tervezés és az elképzeléseim gyakorlati visszaigazolása adja az örömet, illetve újabban a publikálásé. Nincs is annál szebb dolog, mint mikor az instrukcióim alapján elkészült és működő darabokról fényképeket küldenek nekem a barkácsoló lelkületű horgásztársak.

Ez a műcsali, a waver, ha nem is forradalmasítja a pergető horgászatot, de a maga újszerűségével talán érdekes színfoltot jelent majd a meglévő műcsalik kavalkádjában. Ha így lesz, annak örülni fogok, ellenkező esetben csak remélhetem, hogy nem untattam az olvasókat 12 részen keresztül.

Zárszóként sikeres horgászatokat szeretnék kívánni mindenkinek, akár a waverrel, akár a nélkül. Görbüljön!

Sulyok Sándor
Illusztráció: saját ceruzából

Kommentek
Kapcsolódó írások
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: